A Magyar Királyság rendelkezett a határok és Kolozsvár megvédésére képes erővel, de a liberális árulás megakadályozta a felhasználását.
Az első világháború végén Magyarország sok tekintetben súlyos helyzetben volt. Azonban jelentős tartalékai is voltak, például a lakosság többségének hazaszeretete, amelyre a hasonló történelmi katasztrófák esetén mindig számítani lehetett. Alkalmas vezetéssel meg lehett volna menteni az ezeréves magyar állam területeit és lakosságát - amiképpen Kemál Atatürknek is sikerült ez Törökországban.
Személyes érintettségem
Figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy Trianon kérdését nem tudom elfogulatlanul értékelni. Legalább két személyes ok is kötelez arra, hogy e kérdést elővegyem, s az érintettség szükségképpen befolyásolja az álláspontomat. Miként minden magyarét.
Az egyik ok az, hogy a trianoni határ mellett születtem Biharkeresztesen, s a családom ezer szállal kötődött az elcsatolt szomszédos területekhez. Édesanyám a tiszta időben Biharkeresztesről szabad szemmel is látható Nagyváradra járt iskolába, oda hordták piacra a tejet és a tojást is (azon a vasútvonalon, amelynek a Trianonkor megmaradt szakaszát liberálisaink e sorok írásakor számolják fel). Ennek a valaha volt szerves kapcsolatnak is köszönhető, hogy édesapám, akkor még fiatalemberként, az 1941-es visszacsatoláskor elsőként szaladt át a felnyíló határsorompón, amint az a korabeli híradófilmben látható. A dédnagyapám pedig (Varga Sándor egykori galiciai huszár, egy bécsi lovasverseny győztese), éppen ezen a napon halt meg, 96 évesen. Előző este még azt mondta, hogy biztosan meggyógyulna, ha megfürödhetne az elcsatolt Biharpüspöki fürdőjében.
A másik ok egy megrázó történet, amit a házam építésén rokkantként is dolgozó, nagyváradi születésű fiatalember mesélt az elmaradt
rendszerváltás
idején, vagy 15 évvel ezelőtt. Nagyváradon éltek a nejével, de el kellett menekülniük onnan, mert a feleség nem bírta a munkahelyi bozgorozásokat. Az áttelepülésre alkalmas célpontnak éppen a szülőfalumat választották ki, mert úgy gondolták, így nem kerülnek messzire a szeretett tájtól, de megmenekülnek az üldözésektől. A holmijaik átszállításához jobb híján a férj motorkerékpárját használták, azonban az esős időben balesetet szenvedtek, amelyben a fiatalasszony meghalt, a férj pedig megrokkant. Ha nincs Trianon, ma boldogan élnének a szülőföldjükön.
A Magyar Királyság és a csonka Magyarország térképe; szervesen összetartozó, a világ egyik legfejlettebb (az akkori Japánnál fejlettebb) demokratikus államát vágták darabokra a mészárosok
A háború és az ország helyzete 1918-ban
A szövetséges német hadvezetés által 1918. március 21. és június 18. között indított utolsó támadások kudarca augusztusban vált nyilvánvalóvá. A németek tehermentesítésére a Piave mentén indított és 150 000-es saját veszteséggel járó osztrák-magyar támadás 5 nap alatt kifulladt. Az olaszországi fronton október 21-én indított antant-támadás sikere miatt az osztrák-magyar hadvezetés fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett és november 3-án Weber gyalogsági tábornok alá is írta az un. padovai fegyverszüneti egyezményt. Az egyezmény Magyarország vonatkozásában külön demarkációs vonalat nem határozott meg, így a történelmi Magyarország határai képezték azt - némi lehetőséget kínálva a határok villámgyors megerősítésére és megvédésére. E lehetőség kihasználását az időközben bekövetkezett liberális puccs megakadályozta.
Az olaszországi fronton történt ellenséges áttörés után két nappal megalakult a Károlyi Mihály vezette lázadó Nemzeti Tanács (október 23-án) s ezzel egyidejűleg és véle összefüggésben a hadsereg széthullása is megkezdődött. A Nemzeti Tanács programját Jászi Oszkár fogalmazta meg. Legfőbb pontjai a háború azonnali befejezését, a független magyar állam megteremtését, a demokratikus átalakulást, a szociális reformokat és a nemzetiségekkel való megbékélést ígérték. Kinyilvánították az ország területi integritásának sérthetetlenségét is. Ezek a hazug ígéretek azonban csak a tömegek megtévesztését és a saját hatalmuk megerősítését szolgálták.
A határok megvédésére alkalmas lépések helyett az ország felosztását elősegítő tudatos intézkedéseket tettek. Legfőbb ellenségüknek az ország vezetésére képes magyar nemességet és értelmiséget, valamint az általuk befolyásolható nemzeti hadsereget tekintették. Úgy gondolhatták, hogy ellenükben csak a nemzetiségeket megnyerve, vélük Magyarország területét és elrabolható kincseit megosztva szerezhetik meg a hatalmat - legalább az ország központi területein. Ez a gyalázatos hazárdjáték azonban sem nekik, sem Magyarországnak nem hozott semmi jót. Az aknamunkájuk eredményeként ölükbe pottyant hatalommal csak a haza példátlan pusztítására voltak képesek. Feloszlatták a határok védelmére kész magyar hadsereget (amely megfelelő irányítással egy nap alatt véget vethetett volna a pünkösdi királyságuknak) és a magyar bakával lerakatott puskákkal felfegyverezték a nemzetiségeket.
November 7-én Károlyi Mihály Belgrádban tárgyalt d' Esperey francia tábornokkal, aki saját magát tartotta illetékesnek a balkáni fronton a fegyverszünet megkötésére. A tárgyalások eredménye a belgrádi katonai konvenció aláírása lett, amely a padovai fegyverszüneti megállapodásnál súlyosabb feltételeket jelentett Magyarországra nézve. Az antant csapatok számára lehetővé tette az ország stratégiai pontjainak megszállását és demarkációs vonalat húzott Marosvásárhely - Szeged - Baja - Pécs vonalában.
1918. november 1-én az alkoholista Linder Béla hadügyminiszter aláírásával fegyverletételre és leszerelésre felszólító rendelet jelent meg. A távoli frontokról hazatérő katonáknak fegyver és lőszer nélkül kellett megérkezniük Magyarországra. A fegyvertelen embertömeg ugyanis már nem jelentett veszélyt a "forradalomra".
A hadseregben kiteljesedett a liberálisok által szervezett bomlási folyamat. Egyes alakulatok ugyan a kitűnő tisztjeiknek köszönhetően mégis, mindezek ellenére is teljes fegyverzetben és ép harci morállal érkeztek haza - de ezeket hazaérkezésük után azonnal leszerelték. November közepéig 1 200 000 katonából csináltak civilt. Pedig a román hadsereg, Presan tábornok vezetésével már október második felében megkezdte a felvonulást a Moldvából Erdélybe vezető hágókhoz, november 13-án pedig megkezdték az előrenyomulást az Erdély közepén húzódó demarkációs vonalhoz.
A hazatérő magyar csapattestek többsége eközben a magyar határhoz közeledvén a nemzetiségek által szervezett nemzeti tanácsok követelésével találkozott, akik a magyar kormány felhívását lobogtatva megkísérelték a magyar katonák lefegyverzését. A határ innenső oldalán pedig baloldali agitátorok biztatták őket ugyanarra: a fegyverletételre és a szétszéledésre.
Az erdélyi 38-as honvédhadosztály (marosvásárhelyi és brassói ezredekkel, amelyek hadkiegészítési területe lefedte Kolozsvár környékét és a Székelyföldet) október elején került a tiroli frontra. Közülük a 22. számú marosvásárhelyi ezred megtagadta a tiroli fronton való szolgálatot arra hivatkozva, hogy rájuk Erdélyben van szükség. Nem akarták még egyszer megélni az 1916-os román betörés következményeit. A követelést átvette a másik két ezred is, ezért a hadosztályt ki kellett vonni a frontvonalból. A hivatalos információk igazolták a szülőföldjük védelmére kész székely katonák félelmét. Október végén megkezdték a 38. hadosztály átirányítását Erdélybe, de oda - a zűrzavarba fulladt országon keresztül - ütőképes katonai erőként sohasem érkeztek meg.
Volt olyan alakulat is persze, amelyik fegyelmezetten és teljes felszereléssel érte el Erdély határát. Ilyen volt a Kratochvil Károly ezredes irányítása alatt álló, debreceni és nagyváradi ezredekből álló dandár, amelyről Kratochvil azt tartotta, hogy minden feladat megoldására képes. Ők november 17-én vonultak be Nagyváradra, ahol azonnal leszerelték őket, bár az első román egységek ekkor már Erdély területére léptek.
November 26-án Kratochvil Károly ezredest Nagyváradról áthelyezték Kolozsvárra. Ő lett az Erdélyi Katonai Körzet parancsnoka, azonban 1918. novemberében Erdély már katonailag védtelen volt. Az új parancsnok feladata a 38. gyalogezred megmaradt keretének feltöltése és Erdély, benne a kincses város: Kolozsvár megvédése volt. A feladat teljesítése nem volt könnyű, a baloldali kormány árulása és hátbatámadása mellett nem is sikerülhetett.
A történteket így írja le Gottfried Barna "A Székely hadosztály, 1918-1919" c. tanulmányában (Székelyföld, 2007 február):
„Kratochvil Kolozsvárra érkeztekor a csendőrségen, rendőrségen, nemzetőrségeken (román is) kívül egy önkéntesekből álló tiszti zászlóaljat talált. Ezek az alakulatok vigyázták a város rendjét, illetve a legszükségesebb esetekben karhatalmi feladatokat láttak el a vidéki nemzeti tanácsok kérésére.
November folyamán a román nemzetőrség levált a magyarról, Siegler tábornok rendeletére külön kaszárnyában helyezték el. A magyar kormány pedig arról intézkedett, hogy felszereléssel, fegyverrel, többek között géppuskákkal lássák el őket. A népek önrendelkezési joga és egyenlősége jegyében a román nemzetőrség parancsnokának, Kotucz századosnak, két alkalommal összesen kb. 2 300 000 K-t utalt ki a kormány. Az így felszerelt, zászlóalj erejű román alakulat a Magyar utcában lévő laktanyában került elhelyezésre.
A 38. honvédhadosztály felállítása nehezen ment, rendkívüli körülmények közepette történt. A már említett négy ezred közül (dési, kolozsvári, zilahi, szatmárnémeti) a 12. szatmári gyalogezred feltöltése sikerült a leghamarabb. Az alakulat fegyelme, a korszellemnek megfelelően, rendkívül rossz volt, a kinevezett ezredparancsnokot távozásra kényszerítették, maguk választottak újat. A helyzet azonban nem a 12. ezrednél volt a legrosszabb.
A Kolozsvárról és környékéről kiegészített 21. ezrednél uralkodó állapotok fölülmúlták azt. A zabolátlan legénységet a tisztikar képtelen volt kordában tartani. Fő szórakozásukat a mennyezetbe és az ablakon át való lövöldözés jelentette. Munkára nem voltak hajlandóak, asszonyok és más polgári alkalmazottak felvételét követelték. A legénységi szobák berendezését nem kímélték, az ablakon kihajigálták. Egy alkalommal maga Kratochvil ezredes látta, amint az emeleti ablakokból berendezési tárgyak és egész kenyerek röpültek az utcára. Az ezredes a demarkációs vonal védelmét ellátó csendőr- és nemzetőr valamint a tiszti különítmények megerősítésére rendelte a 21. ezredet. Elsődleges célja az volt, hogy megszabadítsa tőlük a várost, illetve remélte, a vonalon a fegyelmezésük könnyebben fog sikerülni. Az ezred bevagonírozása, elindulása katasztrofális volt. A legénység egész nap ivott a pályaudvaron, lövöldöztek és kézigránátokat hajigáltak, egy részük szétszéledt. Később sikerült őket Tordára, Nagyenyedre és Székelykocsárdra szállítani. Magatartásuk a románoknak jó ürügyül szolgált arra, hogy a zűrzavarra, fenyegetettségükre hivatkozva szorgalmazzák a demarkációs vonalon túli stratégiai pontok megszállását.
Az áldatlan állapotok között, november végén felcsillant némi remény. Néhány székely tiszt fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy a románok által még meg nem szállt, illetve részben birtokba vett Székelyföldre kellene menniük legénységet toborozni. … Bibarcfalváról döcögtek november 30-a éjjelén az első szekerek az önkéntesekkel az ágostonfalvi vasútállomásra. Aztán jöttek a hermányiak, olasztelkiek, baconiak, füleiek, bardóciak, Erdővidék megmozdult.
Micsoda történelmi pillanat 1918. december 1-je! A gyulafehérvári román nemzetgyűlés napja, ahová és ahonnan a magyar kormány különvonatai szállították az erdélyi románságot. És akkor indult útnak Bocz százados páncélvonata, amely a családjukat, szülőföldjüket, hazájukat féltő erdővidéki székelyeket vitte fegyvert fogni Kolozsvárra.
A kincses város fellegvárában elhelyezett és folyamatosan gyarapodó székelyekből megalakult az első székely zászlóalj. ... Később, a már Kolozsváron ezreddé szervezett alakulat elöljárójának Nagy Pál ezredest nevezték ki. December elején sorban érkeztek a vonatok Kolozsvárra, később jöttek, ahogy tudtak Csíkból és Háromszékből az önkéntesek. Felszerelésük és felfegyverzésük nem ment könnyen. Ruházattal a székelykocsárdi raktárakból el tudták látni az alakulatot, fegyvere azonban még karácsony előtt is csak a legénység felének volt.
Meg kell azt említenünk, hogy a belgrádi katonai konvenció által kijelölt demarkációs vonalakon túli területekről a katonai parancsnokság kísérletet tett az ott lévő hadianyagok evakuálására. Az egymásnak ellentmondó jelentésekből azonban annak eredményéről nem kapunk tiszta képet. Egy biztos, a hágókon át benyomuló román csapatok egy része az ottmaradt készletekből szerelt fel.
A románok már december 2-án átlépték a "belgrádi" demarkációs vonalat. 16-án Vix ezredes a magyar kormánynak is tudtára adta, hogy az antant engedélyezte ezt, illetve egyes stratégiai pontok (Máramarossziget, Dés, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár stb.) megszállását.
December 16-án Kratochvil arról értesítette a demarkációs vonalon álló csapatait, hogy azt szükség esetén fegyverrel is tartani kell. Két nap múlva ezzel ellentétes parancs érkezett, a vérontás elkerülése okán a kormány megtiltotta a harc felvételét, a fegyverhasználatot. A demarkációs vonalhoz érkező Fényes László (a nemzetőrség kormánybiztosa), Apáthy István, Kratochvil Károly ezredes, a 38. hadosztály vezető tisztjei úgy értékelték a helyzetet, hogy a csapatokat vissza kell vonni a megszállásra kijelölt városok mögé. Véleményük szerint az alakulatok létszáma, felfegyverzettsége, fegyelmi helyzete nem tette lehetővé az eredményes ellenállást.
Kratochvil parancsot adott arra, hogy a 21. ezred Kolozsvártól nyugatra vonulva a nagyváradi vasútvonalat biztosítsa. A 32. dési ezredet Zsibóra, a székely huszárszázadot Tasnádra vonták vissza. A fellegvárban elhelyezett székely zászlóaljakat – további feltöltés és felszerelés okán - tartalékként Nagyváradra, majd Szatmárnémetibe szállították.
Bár felmerült Kolozsvár védelmének gondolata, azonban azt lehetetlenné tette a városban elhelyezett román zászlóalj és nemzetőrség, amelyet a magyar kormány szerelt fel és látott el pénzzel.
A kis létszámú és gyakran fegyelmezetlen magyar legénység kétségbe esve vette tudomásul a harc nélküli visszavonulás és Kolozsvár kiürítésének tényét. Voltak, akik már ekkor teljesen reménytelennek látták a helyzetet, mint például a 21. ezred egyik zászlóalja, amely kérte, hogy családjaik védelmére engedjék őket vissza Csík megyébe. Lefegyverzésük megtörtént és útjukra bocsátották őket.
A fellegvárban elhelyezett székely zászlóaljak maguk döntöttek a sorsukról, Cseke Mihály főhadnagy így emlékezett erre: „Nagy Pál ezredes délután összehívta a Kolozsváron lévő székely csapatokat. Feltárta a legénység előtt a helyzetet. »Válasszatok - mondta -: vagy itt maradunk úgy, hogy nem gördítünk akadályt az oláhok bejövetele elé, és akkor velük együtt kell itt lennünk, minden gyalázatot el kell majd tűrnünk, míg lefegyvereznek majd, vagy ellenállunk és ha kell mind egy sálig elhullunk, vagy visszamegyünk, tovább folytatjuk a munkát, a szervezkedést, s ha majd erősek leszünk, kiverjük őket. Döntsetek, én veletek fogok tartani, s ha kell veletek együtt halok meg a hazáért.« Kevesen voltunk, szervezetlenül, fegyver és muníció nélkül; tudta ezt a legénység is. Egyhangúlag döntöttek: »Menjünk vissza, készüljünk a harcra.«
December 22-én a székelyek elhagyták Kolozsvárt.”
A visszatérésükre nem került sor, amiben nem kis része volt a budapesti liberálisok nem szűnő aknamunkájának is. Ennek illusztrálására még egy rövid idézet Gottfried Barna tanulmányából:
„ Böhm Vilmos hadügyminiszter tűzérségi lövegeket utalt ki a hadosztály számára. Ezek berakását – Pogány nyomására – a vasúti személyzet megtagadta, ezért a Székely Nemzeti Tanács emberei vagonírozták be. A szállítás közben azonban Pogány megbízottai az irányzékokat leszerelték, gyakorlatilag használhatatlanná tették az ágyúkat.”
A párhuzam az egykor történt és a ma történő események között nyilvánvaló. A mai liberálisoknak is ugyanerre a menetre jár az agyuk. Ha Károlyi Mihály Parlament mellett álló szobrát szobrát leönti valaki piros festékkel, akkor azt bűncselekménynek tekintik, és nyíltan vallják elődjüknek Jászi Oszkárt is. Ma is idegeneknek játsszák át a nemzeti vagyont s újra leszerelték a honvédséget, amely ezt megakadályozhatná. Ők tudják, milyen hadak gyülekeznek a hágók bejáratánál.
