Drábik János a közpénzrendszerről és hazánk eladósodásáról szólván említi meg az abortuszt, mint a nemzetközi pénzhatalom érdekeit szolgáló eszközt.
Köztudott, hogy a rendszerváltásnak nevezett színjáték szervezőit a magyar nép nem bízta meg semmivel, ezért a „rendszerváltás” és az annak során létrejött „alkotmányos rend” (a választási törvénnyel, a pártokkal, az Alkotmánybírósággal, a kormánnyal, a köztársasági elnökkel és az államadóssággal egyetemben) illegitim, azaz törvénytelen. Azt már kevesebben tudják (a parlamenti pártok irányítói számára ez mégsem lehet nagy újság), hogy a „rendszerváltást” a titkosszolgálatokat mintegy 20 évig felügyelő Aczél György tervezte meg az általa a Hilton szállodába telepített Moszad segítségével.
Drábik János az „Uzsoracivilizáció” c. könyvének második kötetében ír a közpénzrendszerről és a magánpénzrendszerről. Megállapítja, hogy Magyarországon ugyan állami tulajdonban van a Nemzeti Bank, de az állam az 1991. évi LX-es törvénnyel megtiltotta magának, hogy a népszuverenitásból származó monetáris felségjogait gyakorolja. Ennek az a gyakorlati következménye, hogy az államnak nincs lehetősége az inflációs hatást gerjesztő túlzott pénzkibocsátásra, de a magánbankok a ténylegesen meglévő pénztartalékuk többszörösét kölcsönözhetik ki – azaz az ekként mesterségesen gerjesztett infláció a pénzvagyonos réteget gazdagítja. A megoldás a közpénzrendszer visszaállítása lenne.
Fénykép abortusz után
„Hazánk pénzhatalmat kiszolgáló integrált hatalmi elitje azt sugallja, hogy nem tehetünk semmit a közpénzrendszer helyreállítása érdekében, mert Magyarország már oly mértékben be van ágyazódva a nemzetközi pénzgazdasági rendszerbe, hogy minden külön út lehetetlen, és eleve kudarcra van ítélve. A globális pénzgazdaság irányítói ugyanis minden eszközzel meg fogják akadályozni a közpénzrendszer visszaállítását Magyarországon. Ez az érvelés helytálló. Mégis érdemes tovább keresni a megoldást, hiszen csak az lehetetlen, amit meg sem kísérlünk. Ezért minél több tudomány bevonásával, interdiszciplináris módszerekkel fel kellene mérni, miként alakulhat reálisan a magyar közpénzrendszer és a nemzetközivé vált pénzgazdaságban működő magánpénz-monopólium kapcsolata. Ha a magyar gazdaság szereplői folyamatosan és olcsón elegendő működő tőkéhez jutnak az állami pénzkibocsátó hatóságtól, akkor csak az import fedezéséhez lenne szükség külföldi valuta felhasználására. Azt a célt kellene kitűzni a magyar gazdasági élet külföldi és belföldi szereplői elé, hogy importkiadásaikat fedezzék exportbevételeikkel. Ez még a mai körülmények között is megvalósítható célkitűzés, noha mára már számos devizajogszabályt kellene megváltoztatni, illetve hatályába visszaállítani. Olyan, a nemzetgazdaságot védő gazdaságpolitikára lenne szükség, amely lehetővé tenné az importkiadások jelentékeny csökkentését. Arra kellene törekedni, hogy importból csak a modern technológia, a Magyarországon hiányzó és nélkülözhetetlen nyersanyagok és az országban elő nem állítható termékek és szolgáltatások kerüljenek behozatalra. Ezért helyes törekvés támogatni a hazai termékek és szolgáltatások igénybevételét a nélkülözhető, vagy csak luxus igényeket kielégítő import kiváltására és az exportkényszer enyhítésére. Ha sikerül egyensúlyba hozni az importot és az exportot, akkor fokozatosan csökkenthető, majd pedig kiküszöbölhető újabb devizakölcsönök felvétele a nemzetközi pénzpiacokon drága kamatokért.
A globalizálódott pénzgazdaságba beépített kamatautomatizmus semmilyen időpontban sem teszi lehetővé az egyre nagyobb összegű adósságspirálnak az áttörését. Ezért Magyarország - amíg nem tér át a közpénzrendszerre - csak újabb hitelekből tudja fedezni adósságszolgálati és kamatfizetési kötelezettségeit. Az 1993-ban megjelent MNB Műhelytanulmányok 2. sz. füzetének az 56. oldalán a tanulmány szerzői megállapítják, hogy "Az időszak egészét tekintve (az 1973-1989-ig terjedő időről van szó) mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." 1989-ben még terhelte a magyar gazdaság és társadalom egészét 20 milliárd dollár külföldi tartozás, valamint a jelenlegi 8000 milliárd belső adósságnak az alig 1/10-e. Ebben a 20 milliárd dollárban benne volt az a csere arány romlás kivédésére felvett 7 milliárd dollár hitel is, amelyet az egyre kiegyensúlyozottabbá váló reálszocialista tervgazdaság nem volt képes visszafizetni. Az adósság pedig azáltal nőtt, hogy a kamatok; fizetésére újabb, magasabb kamatozású kölcsönöket kellett felvenni. Úgy nőtt az adósság évről évre, hogy pénz ténylegesen nem is érkezett az országba. 1979-ben a nemzetközi pénzpiacon az addig érvényben lévő 5-6%-os kamatot l8-20%-ra emelték fel. Ez Magyarország adósságszolgálati terheit is úgy növelte háromszorosára, hogy közben az ország nem jutott újabb kölcsönökhöz.
A magyar nemzeti vagyon 90%-ának az eladásából származó teljes bevételt adósságszolgálatra fordítoiták, és mégis az ország összadóssága (külső és belső; állami és nem állami, bruttó és nettó) - amint már utaltunk rá - 2003-ban elérte a 70 milliárd dollárt. Ezek a különböző adósságok abban megegyeznek, hogy valamennyinek a magyar állampolgárok viselik az adósságszolgálati és kamatfizetési terheit. Mindebből megállapítható, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények és bankok, -valamint tulajdonosaik már sokszorosan visszakapták a Magyarországba befektetett pénzeiket. A Kádár-korszak utolsó harmadában a magyarok nem azért éltek valamivel jobban, mint pl. a lengyelek és a románok, mert ezt a Nyugat megfinanszírozta, hanem ezt a viszonylagos jólétet pontosan a Nyugat által bevezetett adósságcsapda tette tönkre. A viszonylagos magyarországi jólét alapja az volt, hogy a kommunizmus 4 évtizede alatt 7 milliónál is több abortuszra került sor Magyarországon, és egy gyermek felnevelése az akkori forintárfolyamon mintegy 2 millió forintba került volna. Mivel a magyarok megölték utódaikat, ezért a felnevelésükre fordítandó költséget részben felélték. Ez volt viszonylagos jólétüknek az alapja. A gyermekeiken megtakarított pénz túlnyomó részét, a megtervezett eladósítással és kamatfizetéssel a nemzetközi pénzoligarchia elvette a magyar társadalomtól. Vagyis a magyaroknak sem utódaik nincsenek, s a megspórolt pénzt is át kellett adniuk a nemzetközi pénzügyi közösségnek.
A magyar társadalom ma is mintegy évi 7 milliárd dollár összeget fizet a nemzetközi pénzoligarchia tulajdonában lévő bankoknak és korporációknak adósságszolgálat, kamat és az országból különböző más címen.”
Az illegitim „rendszerváltás” során kialakult viszonyok elleni 2006 őszi tiltakozásokat a magyarországi közjogi méltóságok az „alkotmányos rend” védelmére való hivatkozással ítélték el.
