A két Grétsynek ajánlom, minden tisztelet nélkül *** A FINNUGOR ELMÉLET ALKONYA c egyetemi jegyzet részlete
Ábra. Spanyolországban találtak egy ibér jelekkel írt, feltehetően ókelta nyelvű feliratos követ kb. Kr. e. 500 tájáról. Az egyik szavát "bake, pake, baka" alakban hangzósították s azt feltételezik, hogy "paz" (azaz magyarul "béke") jelentésű. Az index.hu "50 000 éves magyar írásbeliség" c. fórumán most vetette fel pergynt, hogy ez a magyar "béke" szó megfelelője lehet. Aki örül neki, az örüljön; aki megpukkad tőle, az meg ...
***
Miért visszafogott az akadémikus nyelvészet tisztelete?
Szőcs István írja egyik kitűnő dolgozatában (1994):
Különben a nyelvészkedés csak másodlagosan merült fel nálam. Az ambivalens lelki jelenségek foglalkoztattak, ezért pillantgattam bele a nyelvlélektani munkákba. (Magyarul erről a kérdésről először Balassa Józsefnél találtam utalást: az áld és átkoz igék közös tövére vonatkozólag.) Amikor azonban lélektani tanulmányaim során elolvastam egy múltszázadbeli német tudós (C. Abel) füzetecskéjét az ősszavak ellentétes jelentéséről, két nagy meglepetés is ért.
Az első az volt, hogy az általa példának felhozott óegyiptomi szójegyzékben jónéhány "magyar" szót vagy szótövet lehetett felismerni, méghozzá magyarul is ambivalens jelentésűeket! (Pl. ken = kény.)
A másik: hogy amikor Abel példáinak hatására kísérletet tettem a magyar szókincs ellentétes (vagy egymást szemléletileg kiegészítő jelentésű) szavainak gyűjtésére, elképesztően sok példát találtam, pedig Czuczor-Fogarasit és Lugossy Józsefet, aki "Hangrendi párhuzamok" c. füzetében ezret sorol fel, még nem ismertem.
1949-ben lélektan professzorom (Zörgő Benjamin) azt a megbízást adta, hogy állítsak össze egy szójegyzéket a magyar nyelv lélektani jelenségeket megnevező szavairól, s ha lehetséges, fűzzek ezekhez egyenként magyarázatot. Mintegy hétszáz szó, ill. kifejezés elemzése után kezdtem meglepődni. Először is a szókincs egyes elemei között olyan összefüggéseket pillantottam meg, amelyekről Bárczinál nemcsak hogy nem volt szó, de ő mindenütt az ellenkező értelmű útbaigazításokat adta, vagyis, hogy szókincsünk elemei különböző helyekről összefüggéstelenül felhalmozódott származékok.
Még nagyobb meglepődést váltott ki belőlem az a felismerés, hogy a magyar nyelv sokkal szellemibb alkotásnak tűnt, semmint hogy a középkori fejlődés állapotából ez következhetett volna. Egyszóval kialakult az a benyomásom, hogy valamikor az ókorban egy fejlett és városias, legalábbis intellektuális művelődés hatott a magyar nyelv kezdeti szakaszaira.
Hiába nézegettem azonban a térképeket, az akkori régészet a nyugat-szibériai területeken még nem tudott semmiféle városias előzményekről. A legnagyobb gondban és zavarban felkerestem Szabó T. Attila nyelvészprofesszort. Szobája előtt, az egyetem folyosóján állva hallgatott meg: láttam rajta, hogy egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül uralkodni ingerültségén; erősen kivörösödött, s amikor e látványtól elakadt a szavam, nagyon keményen rám szólt: "Én csak egyet ajánlhatok magának! Ne foglalkozzék nyelvészettel. Jegyezze meg, azzal nem foglalkozhat bárki, akinek csak kedve támad!" - s irtózatosan becsapta az ajtót előttem.
Talán itt hibázott. Ha valamilyen semmitmondó frázissal leráz, lehet, hogy nem is érdekel többé a dolog. Ám így! Anélkül, hogy közben bárkinek beszéltem volna róla, mintegy tizenöt éven át csakazértis foglalkoztam titokban nyelvészettel. Egy ideig csak az eretnekek, a kiátkozottak, a délibábosok munkái érdekeltek. Köztük olyan "zagyva ámokfutóké" – hogy Szabó Attila szavait használjam – mint Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály; Arany János, Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Erdélyi József stb. (Körösi Csoma Sándorról nem is beszélve).
Mindjárt az elején kerültek kezembe szumirológiai munkák is. …
Végigböngésztem az összes hozzáférhető „délibábost” Otrokocsi Foris Ferenctől Velics Antalig. S hogy milyen veszélyesek az előítéletek, azt a magam kárán tapasztaltam, mert hogy Czuczor és Fogarasi az akadémiai nagyszótár szerkesztői voltak, az akadémiai szótól való viszolygásom miatt kikerültem őket.
Csak a hatvanas évek vége felé, amikor a nyelvünket népszerűsítő cikkeim kezdtek az UTUNK-ban megjelenni és kezdtem – mint a spanyolviaszt – feltalálgatni valamilyen gyökelméletet, hívta fel a figyelmet Szabó Zoltán, kolozsvári egyetemi tanár Czuczor és Fogarasi nézeteire.
Dr. Varga Zsigmond szumir vonatkozásokat is tartalmazó munkáira például dr. Gálfy Zoltán főiskolai héber-tanár hívta fel a figyelmemet.
Nagyon élesen tevődik fel most egy kérdés: mivel a sumérosok és a délibábosok egy része dilettánsnak, vagy legalábbis műkedvelőnek (vagy autodidaktának) joggal nevezhető, hogyan tehetnek szert valamelyes tekintélyre egyetemet végzett ember szemében a tudomány hivatásos képviselőivel szemben?
Ez a legkínosabb része vallomásaimnak: már egyetemista koromtól kezdve megszűnt előttem minden tekintélye a nyelvészet akadémiai irányzatának. Félreértés elkerülése végett: akkor is, később is, most is tisztelem az olyan nyelvészeket, mint pl. Ballagi Mór, Pais Dezső, Balassa Iván vagy Kemény Gábor, s annyi tisztességes társuk; viszont nem tartom komoly tudósnak elsősorban az etimológusainkat és nyelvünk őstörténetének finnugoros elmélkedőit.
Csak egy-egy példával próbálom jellemezni, hogy a közelmúlt két legnagyobb akadémiai tekintélye – Zsirai Miklós és Bárczi Géza – mint szűntek meg szememben tudományos tekintélyeknek lenni. Ha teret kínálna valaki rá, százával tudnám felsorolni a hasonló példákat.
Zsirai Miklós "Finnugor rokonságunk" c. említett könyvében – mint később Komoróczy – azzal jellemzi a szófejtő őstörténet kutatást, hogy csupa ilyen ostobaságokat hordtak össze, mint hogy Karthágó neve a „kard hágóból”, Nabukodonozoré meg a „ne bolondozzon az úr”-ból származott, s ezt főleg Horvát Istvánnak tulajdonítja. Elmulasztja azonban megjelölni hogy hol és mikor írta le Horvát István ezeket a hülyeségeket.
Zsirai munkásságának tanulmányozása azonban hamarosan meggyőz, hogy ez a rendkívül céltudatos és műveinek sugallati erejével is tisztában lévő szerző ilyesmit nem felületességből vagy könnyelműségből követ el. (Mint ahogy később Komoróczy sem. Komoróczy 100 kéziratoldalnyi szövegében 53 oldal a jegyzet. Ennek ellenére a Horvát Istvánnak tulajdonított állításait jegyzettel nem igazolja. Nem is teheti, mert ő is csak Zsiraitól vette, de valószínűleg ötödkézből!) Zsirai lejárató szándékkal írta ezt, de teljesen mindegy, hogy milyen szándékkal: ha egy tudós ilyen fogáshoz folyamodik, ilyen olcsón rágalmaz, az már senki előtt sem számíthat sem a tudomány, sem az emberség terén tekintélynek.
Bárczi Géza persze sok tekintetben más volt. Ő sohasem szitkozódott olyan durván, amikor a romantikusokról esett szó, mint elődei vagy utódai. Még Horvát Istvánról is elismeri, hogy "minden megmosolyogtató tévedése" ellenére vannak eredményei is. Ennek ellenére Bárczi Géza 1941-ben kiadott Szófejtő szótára, a tudományos mez és modor ellenére a legkegyetlenebb gúnyirat, amit valaha is a magyar nyelv és a magyar tudományos gondolkodás ellen elkövettek.
Egyetlen példa legyen e szótárból a következő: sejt ... a méhészeknél már meg volt a slejt, selyt stb. alakban, lép jelentésben, innen foglalták le tudományos műszóul; a középfelnémet sleht „rossz, értéktelen; az alja valaminek” szó átvétele; a lép, a sonkoly, a méz alja, selejtese; vö.: selejtes stb.
Nem szükséges méhészeti szakembernek lenni ahhoz, hogy tudja valaki, a viasz értéke még ma is a világ legtöbb táján legalább kétszerese a mézének. Ám régen, amikor az egyik legfontosabb vegyészeti-, festék- és gyógyszer-előállítási alapanyag volt – sőt a finomabb gyertyák is belőle készültek – az értéke négy-ötszöröse volt a mézének. A viaszt épeszű emberek soha nem tartották selejtnek. Nemcsak gazdaságtörténeti szakismeret nem szükséges ennek belátásához, hanem még túlságosan éles logika sem.
Hogy a magyar akadémiai tudományosság egyik vezéregyénisége képes ilyen véleményeket képviselni – a Szótárban legalább ezer hasonló értékű található! – és magáénak tekinteni, utódaira örökül hagyni, az nyilvánvalóan nem a gyenge szellemi képességeiben találja magyarázatát, hanem abban a törekvésben, hogy minél több idegen, és ezen belül is minél több német átvételt mutathasson ki.
Olyan tudományosság, amelynek egyik főérve az elhallgatás, a másik a jelenségek kiragadása összefüggéseiből, s eszmei kiindulópontja a népek közötti szellemi, erkölcsi egyenlőtlenség – nem gerjeszt tiszteletet. . .
