A két Grétsynek és társaiknak ajánlom, minden tisztelet nélkül *** Könyvesbolti forgalomban kapható egyetemi jegyzet részlete
Ábra. A rovásfeliratot őrző bögözi templom napsütésben
A "dilettánsok" természetrajza
Azt mondja Rédei Károly (1998/63): „Vörös fonalként vonul végig a magyar nyelvészeti dilettantizmuson, hogy képviselőik érvelésében, bizonyító eljárásában gyengeségük palástolásaként fontos szerepet kap a politikum”.
Ez az állítása nem is nélkülözi az igazság morzsáját. Valóban nehéz a politikai körülményeket figyelmen kívül hagyni, amikor a finnugrizmus kialakulásáról és fennmaradásáról, dicstelen szerepéről tiszta képet szeretnénk kapni. De ebben nincs semmi különös.
Politikummal telített helyzetekben természetes dolog a politika említése.
Ahogyan a meglopott emberek tevékenységében is a rendőrért való kiáltás.
Rédei (1998/91) szerint a sumér-magyar nyelvrokonítás dilettáns művelőinek legtöbbje „nem tud különbséget tenni genetikai nyelvrokonság és tipológiai egyezések, nyelvrokonság és faji rokonság között.”
E vádnak azonban az ellenkezője igaz. Úgy tűnik ugyanis, hogy éppen a finnugrizmus mossa össze a nyelvrokonságot és a faji rokonságot. Megnézhetjük bármelyik finnugrista szellemben fogant őstörténeti munkában a magyarság őshazájának és szálláshelyeinek térképét, az bizony az obi-ugorok lakhelyeitől vezeti Árpád népét a Kárpát-medencébe. Ugyanezt látjuk a finnugrista nyelvcsaládfákon is: ősnép és ősnyelv ágazik el és bomlik kisebb népekre és nyelvekre. A családfán sehol nincs feltüntetve egy új etnikum megjelenése, vagy nyelvcsere. Mintha a faj is, meg a nyelv is onnan származna a Káma és az Urál mentéről. A nyelvészek természetesen tudják, hogy az obi-ugorok etnikai értelemben nem a rokonaink, csak a nyelvünk rokon, de úgy gondolhatják, hogy a köznépnek ez az „egyszerűsített” származási képlet is megteszi. Akkor is, ha nem igaz.
A kérdés másik oldala, hogy nem találkoztam olyan alternatív állásponttal, amelyik ne tudott volna különbséget tenni nyelvrokonság és faji rokonság között. Hiszen mindannyian ismerünk magyar anyanyelvű cigányokat s tudjuk, hogy néhány nemzedék múlva ők alkothatják a lakosság többségét.
Rédeinek azonban valamilyen jól hangzó vádpontra volt szüksége, hogy a „dilettánsokat” elmarasztalhassa. Nem zavarta, hogy a vak is látja: egy szó sem igaz belőle.
S mintha némi meglepettség keveredne a vállveregetésbe, amikor megállapítja: „Dilettáns nyelvészkedőinknek és őstörténet-kutatóinknak van egy pozitív vonása: több mint száz, ebbe a kategóriába tartozó könyvet áttanulmányoztam; nyelvünk történelmi múltunk szerelmesei, műkedvelő kutatói ábrándvilágba menekülve építik nyelvünk eredetének, népünk múltjának légvárait, de alig akad közöttük olyan, aki munkájában más népet gúnyolna, becsmérelne, vagy gyalázna.”
Mégis idézi Nemeskürty Istvánt (1996/143-144) aki szerint egy "egyelőre kisebbség is erősödik és szerveződik, amely a jelen miatti keserűségében turáni álmokat kerget. Eszményképük a pogány magyar. Egész keresztény ezer évünket legszívesebben kihajítanák az ablakon – miként a nemzetköziség hívei is, csak más előjellel – és visszatérnének a rovásíráshoz és a sumér mitológiához. Nem veszélytelen ez a csoportosulás sem. Már a két háború között is működtek, sok bajt keverve, sok kárt okozva."
Mondanunk sem kell, hogy Nemeskürty rémlátomása az ezer év kihajításáról álmodozó „egyelőre kisebbség”-ről minden alapot nélkülöz. Azt azonban jól dokumentálja a hozzászólása, hogy ettől a „tudós” társaságtól milyen színvonalú „érvekre” számíthatunk.
