A két Grétsynek ajánlom, de tisztelet nélkül. *** A Kőrösi Csoma Sándor Egyetem bolti forgalomban kapható jegyzete részlete
Nyelvrokonítási buzgalmunk oka
Jellegzetessége a magyar nyelvrokonítás kérdésének, hogy különleges helyet foglal el az összehasonlító nyelvtudomány palettáján, lévén a magyar nyelv eredete a nyelvtudomány egyik örök kérdése. Egyetértünk Hegedűs Józseffel (2003/10), amikor azt írja: „A XIX. században a magyar alighanem a világ legtöbb hasonlítási találgatást indukáló nyelvei közé tartozott, éppen egyedien különleges volta miatt, még ha finnugor rokonságában többé-kevésbé általánosnak mondható egyetértés volt is tapasztalható”.
A megállapítás érdemének tekintjük, hogy a magyar nyelvben rejlő tényleges tulajdonságokkal magyarázza a sok elmélet keletkezését (és nem a beteg magyar nemzettudatnak tulajdonítja, mint azt Engel Pál tette volt).
Hibájának tekintjük ugyanakkor, hogy az elméleteket csak „hasonlítási találgatás”-nak aposztrofálja, azaz érdemi vizsgálat nélkül, egységesen alábecsüli őket. Pedig a sok álláspont léte önmagában is megoldatlanságról, a nyelv tényeiben rejlő másfajta magyarázat lehetőségéről árulkodik, és a feladatokra figyelmeztet.
Miért ellentétes a "nyelvtudomány" és a "dilettánsok" álláspontja a nyelvrokonság kérdésében?
Tudjuk, hogy a "dilettánsok" jellemző szokása, hogy a hasonló szavakat rokonnak gondolják.
Ezzel szemben a "tudósok" valamiféle szabályszerű változást szeretnének találni a távoli nyelvek rokon szavai között, s ha ilyet nem találnak, akkor - hiába hasonlítanak egymásra a szavak - nem ismerik el a rokonságot.
Kinek lehet igaza? A "tudósok" eljárása az első pillanatban jogosnak és nagyon "tudományosnak" tűnik. Azonban a "szabályok" megállapításánal a "tudósok" meglehetősen inkorrekt módon járnak el.
- A nyelvrokonnak kikáltott népek hasonló szavai esetében 1-2 párhuzam alapján hajlamosak szabályt alkotni, amely aztán szerintük a rokonságot bizonyítaná.
- A "tudósok" nem vizsgálják kellőképpen azt sem, hogy e szabályszerű változások nem alakulhatnak-e ki idegen nyelvek között is? A kérdés jogos, mert az idegennek tekintett nyelvekben sok szabályos megfelelést találunk (pl: görög polisz - magyar falu). Azaz a szabályos megfelelések talán nem a nyelvrokonságot, csak az idegen nyelvek egymásra hatását bizonyítják.
- A "nyelvtudomány" nem rendelkezik olyan eszklözökkel, amellyel a nyelvek 10 ezer évnél régebbi kapcsolatait lehetne vizsgálni. Tudjuk, hogy a ma élő ember (a homo sapiens sapiens) mintegy 200 ezer évvel ezelőtt egyetlen családnyi emberből alakult ki - azaz minden mai nyelvet ősi rokonság fűz egybe. Ezért komolytalan az az általánosan tapasztalható "tudós" magatartás, amely a nyelveket elsősorban és alapvetően idegennek tekinti s a közönséges és távoli hasonlóságokat (pl. indián és magyar szavak hasonlóságait) nem tekinti bizonyítéknak a nyelvrokonság vizsgálatakor. Ez a "tudós" magatartás a fent tárgyalt, a szabályos megfelelésekre alapozott "módszer" (valójában téveszme) félreértése és túlbecsülése.
Azaz jogunk van vizsgálni akár az indián-magyar nyelvrokonságot is; egyidejüleg a sumer-magyar nyelvrokonság vizsgálatával. Hiszen ezek nem zárják ki egymást - mint azt általában ellen szokták vetni. A rokon nyelvi jelenségek származhatnak abból az időből, amikor e népek nyelvei (a magyar, a sumer és az indián nyelvek) egymás közelében voltak használatban, vagy éppen azonosak voltak egymással.
A nyelvrokonsággal kapcsolatos "tudós" előítéletek értékéről tájékoztat az alábbi levél, amelyet az egyik neves magyar kutatótól kaptam (a nevét nem írom alá, mert erre nincs felhatalmazásom, de nem is ez a fontos, hanem a benne tükröződő jelenség).
"... A nemrég viszonylag fiatalon, alkotó ereje teljében váratlanul elhunyt Sz. A. Sztarosztyin (1953-2005) orosz akadémikus néhány évvel ezelőtt még egyszer megvizsgálta a török, mongol és mandzsu-tunguz csoportok egymáshoz való bonyolult nyelvi viszonyait. Ezzel kapcsolatban irt hires monográfiájában nemcsak megállapitotta, hanem empirikusan be is bizonyitotta, hogy az immár csaknem százéves felfogás téves, miszerint ezek a nyelvek nem lennének rokonai egymásnak, hanem állitólag csupán és kizárólag arealis kapcsolatban állanak. Ez a megalapozatlan hipotézis, amely véletlenül éppenséggel kölcsönszavak vizsgálatán alapult, egy évszázadon keresztül dominált az orientalisztikai szakirodalomban.
Tehát azoknak volt igazuk, akik az altaji nyelvcsalád meglétét feltételezték, amelybe beletartozik a japán és koreai is, bár akkor ezt még nem tudták kifogástalanul bizonyitani. Persze Róna-Tas barátod (Róna-Tas Andrást minden el nem túlzott tiszteletem ellenére sem tekintem a közeli barátaim közé tartozónak - rovó) is a hibás többségi elmélet mellett foglalt állást egészen mostanáig. Figyeld csak meg, hogy fogja majd most hirtelen megváltoztatni a nézetét ezzel kapcsolatban. Akárcsak a nosztratikus szuper-nyelcsaláddal kapcsolatban, amelyet eleinte támadott, de az amerikai és orosz nosztratikus szótárak megjelenése után, ma már a noszratikus elmélet lelkes szorgalmazója lett Magyarországon."
Témánkhoz tartozik ez a hírecske, mert a Bering-szoros két oldalán használatos eurázsiai és amerikai nyelvek tulajdonságai folyamatos átmenetet képeznek, azaz bizonyíthatóan rokonságban vannak egymással. Ezért (ha az altáji- magyar és az indoeurópai-magyar nyelvi kapcsolatokat is figyelembe vesszük) lassan nyilvánvalóvá válik az a napnál is világosabb tény, hogy a homo sapiens sapiens nyelveit ősi rokonság kapcsolja egybe (akár ki tudjuk ezt mutatni, akár nem). Ennek a nyelvrokonságnak a nyomai a kb. 100 - 50 000 évvel ezelőtt történt elválás óta szinte teljesen elvesztek, a nyelvtudomány pedig nem rendelkezik olyan módszerekkel, amelyekkel rekonstruálhatná az elveszett adatokat.
Számunkra mindebből az a fontos, hogy a legtávolabbi és legkisebb nyomot (hasonlóságot) is a nyelvrokonság lehetséges bizonyítékaként kell vizsgálni és megbecsülni.
A finnugrizmus „közkedveltsége”
Örvendetes tényről számol be Domokos Péter (1998/10), amikor azt írja, hogy „érkeznek az egyetemre hallgatóink – olykor … eleve fenntartásokkal az úgynevezett „hivatalos” tanítással szemben. Gyanítható az iskolai, családi háttér.” Örvendetes ez a híradása, mert arról tanúskodik, hogy a családok és az iskolák – a könyvkiadás állami monopóliumának megszűntével – egyre inkább be tudják tölteni a szerepüket. A civil társadalom nagykorúságát, a nemzeti kultúra erejét bizonyítja ez a jelenség, ami méltán kelt riadalmat a finnugrista „tudomány” berkeiben. Domokos Péter nem örül ennek, de ez természetes. Ő azok közé tartozik, akiknek álláspontján éppen átlép a történelem.
Finnugor nyelvrokonságunk ténye – állapítja meg Hegedűs József (2003/11) – hazánkban nem eléggé közismert és elismert. Bizonyos értelmiségi körökben nem tekinthető általánosan közkedveltnek. Szó sincs itt a nyelvrokonok lekicsinyléséről, kiváltképpen nem a finnekkel szemben. Ellenben gyakran hallani ilyen megjegyzéseket: "... mi közünk nekünk a vogul medveénekekhez, mikor a 'medve' szavunk nem is ugor, hanem szláv eredetű?" Alkalmam volt olyan nyilvános nyelvészeti konferencián részt venni, ahol az előadóterem érdeklődő értelmiségiekkel volt zsúfolt. Óriási többségük (amennyire értékelni lehetett) még távolról sem rokonszenvezett a finnugor nyelvészettel. Nem is olyan régen több hasonló meglepő élményben volt még részem, de taglalásuktól most eltekintek. Az viszont elgondolkodtató, hogy számos külföldön élő magyar gondolkodása egészen más pályákon mozog, mint amit objektívnek tarthatnánk. E negatív jelenségeket kényelmesebb „a kutya ugat, a karaván halad” közmondással elintézni, vagyis semmit nem tenni ellene. Ezt azonban a XXI. század hajnalán a magyar nyelvtudomány nem engedheti meg magának, de főként nem védekezhet azzal, hogy szándékos tudatmérgezés folyik, ami ellen úgysem lehet a szellem, a tudomány fegyverével felvenni a harcot.
Természetesen nem értünk egyet azzal, hogy Hegedűs József bármiféle indoklás nélkül „szándékos kútmérgezés”-nek, vagy „nem objektívnek” tekinti a finnugrista blöfföt elutasítók álláspontját és tevékenységét. Azonban túllépünk e jelzőin, tudomásul véve, hogy egy finnugrista nyelvész 2003-ban csak ekként képes feldolgozni a finnugrizmussal szemben kezdettől és folyamatosan mutatkozó nemzeti (értelmiségi) ellenállás létét.
Úgy járt el, ahogy azt a finnugrista „nyelvtudomány” képviselőinél megszokhattuk. Ezek a derék emberek a hadviselő felek régi szokása szerint módszeresen csepülik a szembenállókat, hátha az útszéli jelzőkkel felfokozott harci szellem elfedi a háború alapvető erkölcstelenségét. Ez a tudományon kívüli eljárás a vitatott kérdéseket feldolgozó konferenciákat és irodalmat „pótolja” a hazai „tudományos” életben.
Rédei Károly (1998/50) a következőképpen fogalmazza meg a másként gondolkodókkal szemben táplált ellenérzéseit:
„A tudományos könyvkiadás súlyos anyagi gondokkal küszködik, egyre kevesebb a lehetőség tudományos művek publikálására. Ugyanakkor az egyre szaporodó kiadók ontják a nemzetbutító sajtótermékeket (könyveket, füzeteket), köztük szép számmal áltudományosnak is alig nevezhető nyelveredeztető és őstörténeti fércműveket. A dilettáns nyelvészeti munkák színes skálája arról tanúskodik, hogy alig van olyan ókori vagy jelenkori nyelv, amellyel a magyart ne hoznák rokonsági kapcsolatba, vagy amelyet ne a magyarból származtatnának. Egyik-másik áltudományos könyv és füzet – nyilván üzleti okokból – bebocsátást nyert komoly, tudományos könyveket árusító boltjainkba is. Ha a Magyar Tudományos Akadémia és más tudományos intézmények, körök nem emelnek gátat a tudománytalan fércmunkák áradatával szemben, félő, hogy a széles olvasóközönség körében kialakul egy áltudományos szubkultúra. A délibábkergető őstörténeti és nyelvészkedő gondolatok legtöbbike a magyar értelmiség egy részében – a nem humán képzettségűek körében – hitté, rajongássá vált, és „hitbéli meggyőződésükben” elítélik, nemzetellenesnek tartják a tudományos finnugor iskolát. Ha nem szállunk szembe időben ezekkel a téveszmékkel, bekövetkezhet a magyar őstörténeti ismeretek balkanizálódása.”
Amihez aligha fűzhetünk többet, mint hogy ez a „balkanizálódás” mindenképpen a ”nyelvtudomány” szégyene, mert elsősorban az akadémikus tudomány kiadványaiban érhető tetten.
A Magyar Fórum 1997. április 24-i számában Makkay János így nyilatkozik: "Ezerre becsülöm a kollégákat, akik mereven, fenntartás nélkül hisznek a magyar nép hivatalosan elfogadott származásának történetében, a finnugrista elmélet szélsőséges változatában, amely minden mást kizár. Nos, van tizenötmillió magyar. Mondjuk, minden ezerből egy hisz a kizárólagos finnugor származásunkban".
Amihez Rédei Károly azt a megjegyzést fűzi, hogy „a megfogalmazás így egyoldalú és kissé naiv. A tudomány nem hit és népszavazás kérdése.”
S ez utóbbiban kétségtelenül egyetértünk vele.
A kérdésnek azonban másik oldala is van. Honnan lehet azt tudni, hogy nem a 15 millió képviseli a tudományt? Hiszen éppen az a baj a hangtörvényes nyelvészettel, hogy bárhol ásunk le az elméleti konstrukció alapjaihoz, kiderül, hogy homokra építették (bizonyos egyszerű kiinduló feltevéseknek nincs tudományos indoklása). Ilyen a hangváltozások időbeli, vagy szemantikai vonatkozásával kapcsolatos, Götz László által felvetett kérdés, amelyre Rédei Károly nem válaszolt.
A 15 millió azonban minden finnugrista előképzettség nélkül is biztosan felismeri a homokot.
