Mikor a nyugat kezdett gyanakodni, hogy Oroszországban megsemmisítő táborok vannak, az Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság vizsgálóbizottságot állított fel, hogy bebizonyítsa, szó sincs ilyesmiről. Ennek a bizottságnak tagja volt Maxim Gorkij is.
Mikor az író érkezésének híre eljutott az egyik Gulág táborba, Szolovkira, a rabok örültek, hogy a nagy orosz író majd kiáll értük, majd ő felszólal a jogtalanságok ellen.
A tábor vezetői is izgalomba jöttek: hogyan tudják elhitetni Gorkijjal, hogy ez egy munkatábor és nem a rabok megsemmisítése a cél.
Kipucolták a tábort, a rabokat szépen felöltöztették, minden rab kezébe újságot adtak. És Gorkij elsétált előttük. Egy rabnak sem volt bátorsága, hogy panaszt tegyen. De az újságot fejjel lefelé tartották a kezükben. Gorkij odament az egyikhez és szó nélkül megfordította. Rájött - gondolták a rabok. Nem hagy cserben bennünket.
A gyerekkolóniát is szépen kipucoltatták a tábor vezetői. Gorkij elégedetten sétált. Egyszer csak megszólalt egy tizennégy éves fiú: Ide hallgass Gorkij! Ez, amit itt látsz, mind hazugság. Akarod tudni az igazságot? Elmondjam? Az író bólintott. Kiparancsoltak mindenkit, és a gyerek másfél órán át mesélt Gorkijnak. Mesélt a kínzásokról. A kivégzésekről. Az embertelen körülményekről. Gorkij könnyáztatta szemmel lépett ki a barakkból.
Aztán Gorkij bejelentette: a táborban mindent rendben talált, és elhajózott. Ahogy a hajó kifutott, a kisfiút agyonlőtték.
És megjelent a nyugati sajtóban: ok nélkül ijesztgetik a világot a Gulággal. Itt a foglyok nagyszerűen élnek, és remekül javulgatnak.
