Sokan rémítgetnek bennünket a közelgő világvégével, mások pedig szidják a rémítgetőket. Pedig milyen otthonosan érezzük benne magunkat mindnyájan!
Apokalipszis, szakadatlanul
Az apokaliptikus jóslatok beteljesülését hiába várjuk – már beteljesültek. Ahogyan egyes teológusok szerint a teremtés napjai alatt évmilliókat kell értenünk, ugyanúgy a világvége sem egyperces kataklizma, nagy csinnadrattával, hanem századokig tartó folyamat, amit lassúsága folytán nem érzékelünk. Beleszülettünk, természetesnek vesszük, és szorgosan dolgozunk rajta tovább.
Akárcsak a spiritizmus szellemei vagy a filmipar zombijai, nem is tudunk róla, hogy meghaltunk. Ha mégis élni akarunk, új életet kell kezdenünk, s az nem könnyű. Az új élet új életmódot, új erkölcsöt kíván, amelynek alapja a világtakarékosság elve. Az elvvel ma már mindenki egyetért, de a gyakorlatban nem sokat számít, amíg új erkölcs, főként pedig új illemtan nem épül rá. Az illem az erkölcs napi gyakorlata.
Amíg a jelenleginél is súlyosabb borzalmakra várunk a jövőből, töredékét sem tesszük meg annak, amit tehetnénk s kellene tennünk. Amíg nem eléggé „apokaliptikus” számunkra az, hogy már fürödnünk sem tanácsos azokban a folyókban, amelyekből nemrég még ihattunk, nem elég a sivatagosodás, a természeti katasztrófák folytonos szaporodása, az éhínség terjedése, a gazdasági összeomlás, addig elfogadjuk az elfogadhatatlant, s bűnösökké leszünk benne. Képzelt (bár reális) rémképeket próbálunk megelőzni, így fokozódó késésben maradunk a teendők mögött.
Látnunk és láttatnunk kell, hogy a világvége javában tart. Melyik világnak a vége? A Világegyetemé? Természetesen nem. Annak a földi világnak a vége, amelyet ismerünk, szeretünk, kívánunk magunknak és gyermekeinknek. Annak a világnak a vége, amely az embert megszülte, felnevelte, s amelyben létezni képes. -------------------------
Átdolgozott részlet a szerző új könyvéből: A világvége illemtana - Túlélőkönyv A könyvből számos idézet olvasható
itt,
a megvitatására nyílt fórummal együtt. Interjú a szerzővel
itt.
