A zenészek észrevétlenül mennek fel a színpadra. Az orrunk előtt. Szarka Tamás énekes, zenei polihisztor egyszerűen jó estéttel köszönti a nézőket a zenekar nevében. Felcsendül a muzsika. A Ghymes rajongói a jól ismert hangzástól elkezdenek ráolvadni a műanyagszékekre. Hamar magával ragadja a közönséget a ritmus, egyes részeknél mindenki tapsol a zene ütemére. Csudavilágban járnak a lelkek.
A technika ördöge megelégeli az önfeledt boldogságot, és kaján vigyorral megsemmisíti az egyik gitár kábelét. Van ilyen. Tamás öt percig konferálja fel a második számot. Kitölti a kényszerszünetet. Tőmondatok a következő lassú számról, mert ugye gyors után lassú kell. Derülünk.
Párásodnak a szemek, a szívnek szól a muzsika. Benne érzi majd mindannyiunk, közép-kelet Európánk minden népének kínját. Tamás hegedűje értünk sír, Bori tárogató hangzású alt szakszofonja bánatosan felel neki.
Az Üvegtigrishez írt zenéjük, a Csillagreggae felrázza a magukba fordulókat. Tudnak ők mulatni, ha némi iróniával is. Ütemesen tapsol a közönség, ünnepli a zenekart.
Tamás felkonferálja a következő számot. – Gyula bátyám, és én, ugyanott születtünk, ahol Kaszás Attila barátunk, Vágsellyén. Arrafelé mindenki ott születik. A következő dalt, ami a Vérnász színpadi előadásához készült, neki játszuk. Kár, hogy csak odafentről hallhat minket.
Tamás hegedűjátéka talán most a legszebb. A mélabús dallamot meg-megtöri a hegedűből kicsalt disszonáns rikoltás. Mint halottért zokogók fel-feltörő hangos légszomja. Megrázó zene, különösen így, hogy valakiért szól. Elcsendesedik a színpad. Csak a hegedűs sziluettje látszik halványan. Hosszú másodpercekig, talán percekig csend. Megáll az idő, megszűnik a tér, minden mozdulatlan. Igaz gyász kering köröttünk.
A műsor, és az élet folytatódik. Mint a garabonciás, perdülnek egyet, és már egy másik világban vagyunk. A Regölés következik az ősszel kiadott, ma már platinalemezről. Mindent áthat a zenéjük. A teret valami láthatatlan, anyagtalan energia tölti be. Mozognak a kezek, lábak. A közönség már nem hallgatja a zenét, hanem benne van. Együtt él, együtt lélegzik vele.
Életvíz folyik a színpadról, keleties hangulatával oldva a hétköznapok görcseit. Megkomponálva, hangszerelve, énekelve. Szöveg nélkül is értenénk, miről szól a dal.
A Csengőcsángó igazi magyar ritmusára hullámzik a nézőtér. Ülve táncol a közönség.
A Nyugtató édes-bús dallamaitól ismét könnyesek a szemek. A keményebb fickóknak csak az ádámcsutkája ugrál észrevehetően. Gyönyörű. A művészek már muzsikájukkal együtt szállnak, szeretnek bennünket. Nincs színpad, nincs nézőtér. Sokan először találkozunk ilyen érzéssel.
Észre se vesszük, hogy eltelt vagy két óra. A közönség tombol, vastapsával ráadást követel. Nem is egyet. A megkapóan szép Bazsarózsa után, a tapsot, és az ünneplést megköszönve meghajolnak a zenészek, félreérthetetlenül mutatva – szívből játszottak.
A közönség nagy része csendben ül a helyén tovább. Lassan múlik a varázs.
