Lehetséges, hogy Árpád egyik - a pozsonyi csatában hősi halált halt - fiának sírja került elő az ausztriai Gnadendorfban
Az alsó-ausztriai Gnadendorf községben (Bécstől észak-nyugatra, a cseh határ közelében) 2000 júliusában gazdag leletekkel eltemetett magányos lovas sírt találtak, benne egy 14 éves fiú csontvázával. Lehetséges, hogy Árpád egyik fiának sírjára bukkantak az osztrák régészek. Ama három fiú egyikéről lehet szó, akik apjukkal egyetemben hősi halált haltak a
pozsonyi csata
során. A leleteket Révész László ismertette a Csodaszarvas II. kötetében (2006/77). Az egyébként kitűnő tanulmányt írástörténeti és vallástörténeti vonatkozásokkal kell kiegészítenünk.
1.ábra. Az egyik gnadendorfi övveret; a középen álló függőleges az égig érő fa (és az ősvallás véle azonosított fiúistenének, a magyarság ősapjának) jelképe, amely azonos a székely rovásírás „sz” ( szár „úr”) jelével; a jobbról és balról mellette lévő ívek a „j”, vagy az „n” (a szimmetria kedvéért tükrözött) példányai, esetleg az „nt/tn” jel származékai; az övveret alsó felén lévő lyuk a rögzítést tette lehetővé
Az öv jelentése
A neves régész a „Rangjelző tárgyak” c. fejezetben ismerteti az előkerült övvereteket:„A honfoglaló magyar férfiak rangját a nemesfém veretekkel díszített fegyveröv és az arra felfüggesztett, hasonlóképpen díszített fegyverek (szablyák és íjtegezek) és használati eszközök együttese jelezte. … A bizánci forrásokban „bolgár öv”-ként említett öv fémveretekkel való díszítettsége már önmagában is rangjelző volt, de e szerepét feltehetőleg tovább árnyalta a veretek anyaga és száma.”
Hozzátehetjük, hogy a veretek anyagánál és számánál fontosabb a rajtuk megjelenő jel, mert ez – természeténél fogva – árnyaltabb mondanivaló kifejtésére is alkalmas. A korabeli világnézet témáival, például a királyi hatalom égi eredetével összefüggő jelképek (mint ezeken az övvereteken is) rendre megjelennek a dinasztia tárgyain s alkalmasak a méltóság jelzésére is. Ennek belátására a gnadendorfi övveretek is lehetőséget adnak.
„A gnadendorfi sírból mindössze hét darab … övveret került elő. … A X. századi magyar sírok esetében nem számít ritkaságnak, hogy ilyen kevés övveret kerül elő.” – írja Révész László – „Alighanem joggal gondolhatunk arra, hogy a temetési szertartás során valamelyik idősebb hozzátartozójának az övét csonkították meg, s a levágott övdarabot tették jelzésképp az elhunyt mellé. … A hasonló, un. indás-virágos díszítésű övveretek jól ismertek a X. századi magyar sírokból.… több kutató is azt a nézetet képviseli, hogy e típus a honfoglaló magyarok leletanyagának legarchaikusabb, legkorábbi rétegéhez tartozik.”
Tanulmányában Révész László azt állapítja meg, hogy a X. században, vagy a XI. század elején egy előkelő magyar ifjút temettek el a gnadendorfi sírba. Legvalószínűbbnek azt tartja, hogy az ifjú a pozsonyi csata idején hunyt el.
A jelek képi tartalma
Az övvereteken lévő jelek jelentésével nem foglalkozott, bár azok az ifjú előkelő származására vonatkozó fenti álláspontját alátámasztják. Nyilván azért nem próbálta meg elolvasni őket, mert az övveretek mintázatát csupán indás-virágos díszítésnek tekintette. A képtelen helyzetért – amikor egy öv jelentéséről oldalakat írnak, de a rajta lévő jeleket nem tekintik jelnek – a finnugrizmus fonák értékrendje felelős.
Övvereteink jeleinek értelmezésekor az első megközelítési lehetőséget a jellegzetes képszerkezet (a fémtárgyak sajátos alakja) kínálja. Ugyanis az egyik oldaluk (az alapjuk) egyenes, a másik meg domború; tehát az alap egy boltozatot hordoz. Ha csupán egy virágdíszt akartak volna az övre tenni, akkor ahhoz elegendő lett volna egy kör, vagy négyzet alakú fémlemez is. A több évezredes ábrázolási hagyomány azonban ezt nem tette lehetővé, mert az ábrázolni kívánt szembőlnézeti világmodellhez a földet vízszintes egyenessel, az ég boltozatát pedig boltívvel kellett jelölni.
Azaz pusztán az övveret alakjából következtetni lehet a jelkép mondanivalójára is. Az eget tartó fa arra emlékeztette a halandókat, hogy az ég lezuhanását és a világ elpusztulását az égbolt terhét viselő fa (és a fával azonosított istentől származó hős dinasztia) akadályozza meg.
A hasonló képszerkezetekben a boltozat közepét egy fa támasztja alá. Ez a grafikai séma az ősvallás egyik leggyakoribb ábrázolása, amely az eget és a földet összekötő utat, az Istennel azonosnak tekintett égigérő fát állítja elénk. Ezt látjuk egy hettita fémplaketten,
a gjunovkai szkíta lószerszámdíszen
, a Szent Korona szembőlnézetén, a koronázási palást képszerkezetében és a gnadendorfi övvereteken is. Mivel az övveretek virágai éppen ott vannak, ahol az ábrázolási hagyomány értelmében az égigérő fának kell lennie – nyilvánvaló, hogy a botanikailag azonosíthatatlan, kifejezetten jelszerű „virágok” az égigérő fát szimbolizálják.
2.ábra. A Kr. e. 1500 tájáról való murgut-szargoli sziklarajzok egyike a gnadendorfi övveret rajzához hasonló jelképpel; ezeket a sziklarajzokat a magyarul beszélő hunok készíthették, akik ismerték a székely írás előzményét
Eddig juthatunk el az értelmezésben, ha az övveret mintáit csupán képjelnek tekintjük. Az ősvallási üzenet lényegét akkor is megértjük, ha a jelkép teljes és pontos kiolvasására nem lenne lehetőségünk.
A jel olvasata
Azonban ennél tovább is léphetünk, mert az övvereteken lévő jelek nem csak képjel-szerűek, hanem fonetikusak is. A veret középpontjában lévő függőleges vonalat (amely pontosan megfelel az „sz” rovásjelnek) könnyebb is írásjelnek nézni, mint virágnak. Azaz kis szerencsével a veretek jeleit el is tudjuk olvasni.
Bár e jeleket nem feltétlenül szánták kiolvasható feliratnak, mégis értelmezhetők és elolvashatók. Ha a honfoglaló magyarok valamilyen szokásos (vallási, történeti, adminisztratív, vagy kereskedelmi) szöveget akartak lejegyezni, akkor azt nem szójelekkel, hanem a székely írás betűivel írhatták, az ismert hangzóugrató stílusban. Az olyan ünnepélyes alkalmakra azonban, mint amilyen ez az övveret is, az évezredes hagyományoknak megfelelve egy sajátos szó-szótagoló írásmódot használtak. Ugyanazokat a jeleket, amelyeket a hétköznapi jelhasználatban betűként, vagy szótagjelként alkalmaztak, az ünnepélyes feliratokban ősvallási gondolatokat kifejező képszerű szójelként (hieroglifaként) használták.
Azaz a királyságot ugyanazok a képszerű jelképek legitimálták, amelyekből a székely betűk is keletkeztek. Ezért az ősvallást ismerő kortársak számára e képjelek akkor is jól megfogalmazható gondolatokat közvetítettek, ha az ötvös csupán az eget tartó fát kívánta megjeleníteni.
Minden okunk megvan arra, hogy fonetikus írásjelnek tekintsük az övveret rajzolatát; mert az antik írások jelei között találunk olyan képszerű írásjeleket, amelyek a fát égbolttal, vagy anélkül ábrázolják. Például az eget tartó fa rajza az urartui hieroglif írásjelek között is megtalálható (ennek a pontos jelentését nem ismerjük, pusztán a párhuzamok alapján feltételezhetjük). Ilyen párhuzam a kínai lolo írás hasonló formájú jele, amely „égbolt” jelentésű. A kínai írás „főút” jele pedig a Tejút (az égigérő fa) rajza. Ez a több évezredes, Kisázsiától Kínáig alkalmazott gyakorlat megengedi nekünk, hogy mi is írásszerű jeleknek tekintsük az övveretek rajzolatát, s azokat megpróbáljuk értelmezni, vagy elolvasni.
Ezt csupán a hunfalvista tilalmak gátolják (Róna-Tas András például kinyilatkozta, hogy a honfoglaló magyarok nem ismerték az írást). Azonban a hazai finnugrista régész-, történész- és nyelvésztársadalom egybehangzó tilalmának sem lenne elegendő visszatartó ereje, mert a népszavazás nem tudományos érv, csak a tömegek érettségének fokmérője. (S hogy ez a tanult társaság a székely írással kapcsolatos alapfogalmakat sem ismeri, azt Sándor Klára 1996-os dolgozatából már tudjuk.) Nincs olyan természeti/társadalmi törvény, vagy isteni parancs, amely szerint a székely írásra nem lehetnek ugyanazok a szabályok érvényesek, amelyek a többire. Ezért nem eleve tudománytalan annak feltételezése, hogy a székely jeleknek is voltak képszerű szójel-előzményei.
Annál is inkább gondolhatunk erre, mert az eget tartó fa különféle ábrázolása gyakran valamelyik székely rovásjelre, vagy székely rovásjelekből alkotott ligatúrára emlékeztet. Ezek az írásjel-párhuzamok nem véletlenek, mert a székely írásjelek a legfontosabb ősvallási jelképekből (például az égigérő fa rajzából) alakultak ki valamikor a kőkorban.
Máskor a fán (például
a gjunovkai szkíta lószerszámdíszen
) székely rovásjelek megfelelőit találjuk. A fává összeálló jelek több esetben (például az énlakai, vagy a tusnádi világfán) elolvasható ligatúrát alkotnak, magyar mondatot rögzítenek. Az égigérő fa rajzát székely rovásjelekből (székely rovásjelek előzményeiből) állítják össze a szkítákon kívül a honfoglalók és a székelyek is.
A székely írás segítségével olvasható fa-jelképek közé tartozik a most tárgyalt övveretek rajzolata is. A gnadendorfi fa jelkép végletesen egyszerű (csupán egy függőleges vonal), de ez is székely rovásjelet rejt, amelyik a fa jelképnek megfelelő olvasatot és értelmet ad.
Az övveretek közepén az „sz” (szár) jel függőlegese látható, amelyet két oldalról a „j” (jó), esetleg „n” (nagy) jelnek megfelelő ívek kísérnek. A szójelek értelmét mai magyarsággal a „Jó vagy, Uram, jó!” esetleg a „Nagy vagy Uram, nagy!” mondattal adhatjuk vissza. Lehetséges, hogy a két szélső ív a "tn/nt" (Ten) jel valamilyen változata, így a "szár Ten" (mai szóhasználattal: Úristen) olvasat adódik. Amennyiben a két szélső ív csupán dísz lenne (ez a sok, jelentést hordozó párhuzam miatt nem valószínű) s csak a középső „sz” (szár) jel lenne fonetikus, akkor a veretek csupán a „szár/úr” méltóságnevet jelölik.
Szár szavunknak ma a „növényi szár” jelentését érezzük elsősorban, de a szót megtaláljuk a származás szó tövében is, sőt Szár László nevében „király” jelentésű is lehetett. A jelentések összefüggését az ősvallás adja, amely szerint a királyi dinasztia és a királyi hatalom a megszemélyesített, Istennel azonosított, égigérő fától származik. Ezt erősíti a sumér sar/sarru „király” szó, valamint a szkíta Oitoszür „Utu szár” istennév is, amelyek a fenti magyar szavakkal genetikusan összefüggenek. A honfoglalás korában a szár-ral rokon úr/uru szó még az uralkodói méltóságot, vagy a törzsi-nemzetségi arisztokráciához való tartozást jelentette. Iszráel albán püspök szerint a 682-ben Azerbajdzsán területén élő hunok istenét még
Khuar
-nak (azaz Khúrnak) hívták, ami ennek a szár - úr szófejlődésnek egy közbülső állomása.
A jellegzetes „virágos-indás” jelkompozíciónak több párhuzama is ismert. Ezek közül a legkorábbi a Hoppál Mihály által közölt, Kr. e. 1500 tájáról való murgut-szargoli sziklarajzokon szerepel egy sámán (vagy szakrális uralkodó?) fejdíszeként. Egy másik párhuzama egy kupola alakú szkíta fejdíszen (uralkodói méltóságjelvényen?) található. Harmadik párhuzama a magyar koronázó paláston ismert. Az ábrázolást a királyi hatalom jelzésére használhatták évezredeken át, s a hun-magyar uralkodóház megtartotta ezt a jelképet a gnadendorfi sír betemetését követő évszázadban is.
Azaz valóban egy előkelő ifjút temettek a gnadendorfi sírba.
A történeti kép
A jelkép feltehető devalválódása miatt nem lehetünk bizonyosak abban, hogy valóban az uralkodó dinasztia tagját (például Árpád apánk valamelyik, a pozsonyi csatában elesett fiát) tisztelhetjük-e az elhunytban. Amennyiben ez lenne a helyzet, akkor az övdarab akár Árpádé is lehetett – de ez alig több találgatásnál. Mégis, számba kell venni ezt a lehetőséget is. Ezek szerint a pozsonyi csatában megsebesült ifjút a nyugatra vonuló magyar hadak magukkal vitték az egykori hun-avar területekre, amelyet Nagy Károly hadjárata tett a frankok földjévé. S elhalálozása után eltemették, hogy a legdrágábbal, hős fiaik sírjával jelöljék ki az ország területét. Érdekes, hogy Pannóniát a hunok is, meg az avarok is szerződéssel szerezték meg (a rómaiaktól, illetve a longobárdoktól), szemben a szerződéseket semmibe vevő frank katonai hódítással. Árpád honfoglalói talán e régi szerződéseknek akartak érvényt szerezni.
A területen élő avarhun lakosság lassan bajorrá (bauvar-rá) és osztrákká vált a frank időkben. Azonban egy igen érdekes hírt hallottam a közelmúltban, amikor kinti magyaroknak előadást tartottam a székely írásról. Eszerint egy ingolstadti szerzetes, aki István nevét vette fel a szerzetben, a régi iratok között olyan feljegyzéseket talált, amely szerint Szent István királyunk felesége, Gizella, egy hatezer fős hun csoportból alakult család tagja. Jó lenne ezt ellenőrizni, mert ha igaz a hír, akkor a gyakran jó bajor-magyar kapcsolatok gyökerét jobb megvilágításba helyezhetjük.
A Révész László által feltett előkelő származását ez az aranyozott ezüstből készített „halotti anyakönyvi bejegyzés” akkor is alátámasztja, ha a kor szokásainak megfelelően csupán sztyeppi hieroglifával írták le az elhunyt rangját.
