A Budapest Külső-Üllői Úti Református Egyházközség (Bereczky Zoltán tiszteletes úr) Hírharangja írta az alábbi megemlékezést. Néhány valláselméleti gondolattal kiegészítettük.
Hírharang
2007. június 3.
„Mert szoros az a kapu és keskeny az az út,
amely az életre visz, és kevesen vannak,
akik megtalálják azt.” (Máté)
Trianon-vasárnap
A reformáció idején kikerült az éves liturgiából a sok-sok szent tisztelete, és ezzel elveszett a közvasárnapok ünnepi jellege. Ezen azóta sem sikerült segíteni, így hát minden században igyekeztek kitölteni ezeket a sajátos ünnep nélküli vasárnapokat valamilyen fontos tartalommal. Így például évtizedek óta szerte a világban megemlékezünk egy augusztusi vasárnapon a Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombák hatalmas pusztításáról. De bármennyire is tudtuk, hogy rettenetes volt a bombatámadások következménye, az életben maradottak kíméletlenségével mégsem éreztük egészen a magunkénak a japán társadalom és kultúra veszteségét.
Pedig már megérthettük, hogy minden veszteség, pusztulás Isten teremtett világának rendjét rombolja. A mi nemzetünk történelmében is van egy ilyen szörnyű nap, ha – Isten ments! – nem is atomtámadásról kell megemlékeznünk. Ez a nap a trianoni döntésre emlékezés gyásznapja.
A két világháború emberek millióinak életét vette el vagy tette tönkre, a hatása azonban nem a teljes megadás volt, hanem a pusztulás ellenére erőt adott azoknak, akik megmaradtak ! Nekünk is van azért emlékezni valónk. Már 87 éve, hogy kétségbeesve keressük, mi vezetett odáig, hogyan juthattunk oda, hogy hazánk és nemzetünk a pusztulás szélére sodródott. Már 87 éve emlékezünk, az újabb nemzedékeket pedig emlékeztetjük arra, ami történt, ami a világ szégyenére megtörténhetett. Most elsősorban nem a bajokról és a veszteségekről szeretnék beszélni.
Sajnos egyre többen vannak, akik eleve távol tartják magukat mindentől, ami történelmünkkel, és így Trianonnal is kapcsolatos. Úgy gondolják, régi ügy, nem tudnak vele mihez kezdeni. Szépen megtanulják a történelemtételeket, leérettségiznek és utána csak az aluljárókban beszerezhető ingyenújságból képezik magukat tovább nemzetünk életével kapcsolatban. De természetesen sokan vannak azok is - és remélem egyre többen vagyunk -, akik szeretnénk minél többet tudni nemzetünk múltjáról, jelen állapotáról és reményteli jövőjéről; akik szeretnénk megőrizni mindazt, amit örököltünk, mert az alapvetően fontos a nemzedékek további sorsa szempontjából.
Az örökségünket azonban Trianon óta nem tudjuk önmagában vizsgálni, mert minden egyes eleme veszélybe került. Egyes francia történészek szerint az I. világháború után Németországot megbüntették, Magyarországot pedig egyenesen keresztre feszítették, s maguk a franciák sem értik, miért. Már tudják, hogy a hamis adatokra, hazugságokra épült egykori, majd megismételt döntés nem csak a mi szégyenük, hanem egész Európa szégyene, hiszen nem csak egy nemzet, hanem az emberiség ellen elkövetett bűntett, akár az atombombák ledobása a már nem harcoló japán városok vétlen lakosságára.
Mi tehát egy olyan nemzetnek vagyunk tagjai, amely nemzetet el akartak pusztítani és ez majdnem sikerült is. Hasonló volt a keresztény egyház története is évszázadokon át. A világ legerősebb hatalma akarta még írmagját is kiölni, mégis megmaradt egy- egy kicsi közösség, ahonnan aztán továbbvitték Isten szeretetének jó hírét. Olyan nemzetnek vagyunk tehát a tagjai, amelynek fenyegetettsége folyamatos, amelynek nyelvét, hitét, történelmét, gondolkodását, építészetét, meséit, énekeit, táncait, életre vivő és életben megtartó hagyományait folyamatosan próbálják elfelejtetni, megmásítani, meghamísítani. Ezzel együtt a jó rossznak, a rossz jónak ítéltetett meg bennünk. De nem azért tartunk Trianon-vasárnapot, hogy keseregjünk. Az emlékezés meg kell legyen: el kell mondanunk, hogy mit vétettünk és mások mit vétettek ellenünk, de nem szabad keseregnünk, hanem újra fel kell építeni mindent, ami leromboltatott.
A feladatunk az, hogy feltárjuk és megőrizzük mindazon csodálatos értékeket, amelyeket Isten ránk bízott, s amelyeket elődeink évszázadokon keresztül a magyar keresztény életben megőriztek számunkra. Csakhogy a feltárást és megőrzést meg kell előzze az az akarat és elhatározás, hogy nem csak a magam hasznára akarok élni, hanem a nemzetemben megélendő kereszténységem jegyében kész vagyok mások javára, a közösség javára cselekedni. A mára elharapódzott szemlélet szerint ugyan csak az Én fontos, a többi emberért kevesen vállalnak bármilyen felelősséget.
Pedig alapvető keresztyéni és nemzetbeli kötelességünk, mert érdekünk is, hogy egyik ember a másikon, tehát egymáson segítsünk. S itt most nemcsak általános diakóniai jócselekedetről van szó: a magyar keresztyén nemzet érdekében kell cselekednünk, mindenkinek azon a területen, ahol egyébként is tevékenykedik.
Nekünk tehát, akik magyar és keresztény emberként akarunk élni, nem csak az a feladatunk, hogy általában jó keresztények legyünk követve Jézust, hanem meg kell keresnünk mindazt, ami az elmúlt évszázadokban elveszett. Segítenünk kell, hogy mielőbb megújulhasson keresztény magyar nemzetünk. Erre várnak bizakodva a gyermekeink vagy már az unokáink, közösségünk minden tagja. Erre vár az Istenhez tartozását illető teljes válságban lévő Európa is, mert ha valami segíthetne rajta, az éppen egy ősi, eredeti, Isten szeretetén, Jézus követésén és a Szentlélek erejének elfogadásán nyugvó kultúra bizonysága lehetne. Szép példa erre Csíksomlyó, ahol minden évben egyre többen tanúsítják, hogy keresztyénségük és magyarságuk egységéért vállalják a szoros kapu és a keskeny út nehézségeit.
Mindannyian hallottuk, olvastuk már az evangélium sorait a veszedelembe vivő széles útról. Nem járhatunk többé azon, ha csakugyan segíteni akarunk megtiport nemzetünkön.
Ehhez át kell lépnünk a szoros kapun, amin nem férünk át keserűséggel, félelemmel, kilátástalansággal tömött csomagokkal. Azokat le kell tenni. Ráadásul vállalnunk és bírnunk kell nagyon sok kényelmetlenséget, kinevettetést, gúnyos lekicsinylést.
Bár nemzetünket és így teljes kultúránkat évezredes kereszténységünkkel együtt kétszer is keresztre feszítették, mégis megmaradt a remény, hogy megfordul az eddig jellemző irány, és a zuhanás helyett emelkedés, kibomlás következik, a sötét színeket felváltja az élet színe.
A pünkösdi Lélek vigaszával megerősödve reméljük mi is, hogy vannak és egyre többen lesznek, akik Isten Igéjéből erőt merítve vállalják és győzik is a keskeny út nehézségeit a keresztyén magyarság javára.
A szöveg nem kíván kiegészítést, mert pontosan szól Trianonról.
Ha mégis hozzáfűzünk valamit, az annak köszönhető, hogy az olvasó gondolatai fegyelmezetlenül csapongván, szükségképpen továbbhaladnak az olvasottakon a saját, olvasói szempontjaiknak megfelelően.
Számomra például fontos volt az, amit dr. Bereczky Zoltán tiszteletes úr bevezetőként írt:
" A reformáció idején kikerült az éves liturgiából a sok-sok szent tisztelete, és ezzel elveszett a közvasárnapok ünnepi jellege. Ezen azóta sem sikerült segíteni, így hát minden században igyekeztek kitölteni ezeket a sajátos ünnep nélküli vasárnapokat valamilyen fontos tartalommal."
Ez a tájékoztatás ugyanis segít eldönteni azt a kérdést, hogy indokoltan tekintjük-e magasabbrendűnek a monoteizmust a politeizmusnál. Azt olvassuk ugyanis ismételten, hogy a monoteizmus a vallásfejlődés csúcsa, amelyet csak hosszú fejlődés eredményeképpen alakítottak ki a legkiválóbbak. Ezek az elméletek persze megfeledkeznek arról, hogy a primitív népeknek gyakran monoteista vallásuk van; valamint arról is, hogy az antik vallások sok istene közül gyakran kiemelkedik egy ősi, egyetlen isten, egy valamikori monoteizmus emlékeként; s hogy a politeistának tekintett vallások sok istene csak hős, azaz fordítás/meghatározás kérdése, hogy kit tekintünk istennek és kit mellékszereplőnek.
Mindjárt tisztázni kell persze azt is, hogy mit tekintünk fejlett vallásnak?
Úgy gondolom, hogy alapvetően kétféle választ adhatunk erre a kérdésre:
Az egyik válasz szerint magasabbrendű az a vallás, amelyik a másik néptől megkülönböztet bennünket; amelyik a saját uralkodóosztály és a saját papság létét biztosítja. Azaz a sajátunkat magasabbrendűnek tekintjük minden tudományos alátámasztás nélkül. Új népnek (uralkodóosztálynak, papságnak) új vallásra van szüksége s egy új vallás szükségképpen kevésbbé kidolgozott, azaz a monoteizmus lehet annak a jele is, hogy új vallás születik egy új nép érdekében.
A másik válasz szerint az a vallás magasabbrendű, amelyik jobban segíti a népet a mindennapokban, amelyik minden helyzet megoldására alkalmas példatárral rendelkezik, amely orientálja a közösséget (például a nemzeti gyásznapokon is). Erre egy sokszereplős pantheon alkalmasabb, mint a szigorúan vett monoteizmus. Éppen ezért szigorúan vett monoteizmus nincs is, legfeljebb olyan, ahol a mellékszereplőket nem istennek nevezik, hanem hősnek, szentnek, prófétának, arkangyalnak, ördögnek stb-nek.
Mert a monoteizmus ezek nélkül (illetve általában a példák alkalmazása nélkül) nem lenne alkalmas a nemzet megfelelő lelkiállapotba hozására, azaz a vallás valódi feladatának ellátására.
