A két Grétsynek ajánlom, minden tisztelet nélkül *** A FINNUGOR ELMÉLET ALKONYA című, könyvesbolti forgalomban kapható egyetemi jegyzet részlete
Ábra. A veleméri templom
********************
A szabályos hangmegfelelések
Bárczi Géza szerint nem két nyelv szavainak hasonló hangzása, hanem a szavakat alkotó hangok szabályos megfelelése dönti el a rokonságot. Ugyanis azonos helyzetben levő hangok egy-egy nyelvben azonos módon viselkednek: egyöntetűen megváltoznak, vagy egyöntetűen megmaradnak (bizonyos határokon belül és igazolható korlátozásokkal). Azaz egy hangnak azonos fonetikai (szókezdő, hangzóközi, szóvégi stb.) helyzetben, a rokon nyelvekben szabályosan ugyanaz a hang felel meg.
Így a magyar szókezdő f-nek megfelel az osztyák p-, vogul p-, zürjén és votyák p-, vagy b-, cseremisz p-, mordvin p-, pj-, finn p-, lapp p-. A magyar fon megfelelője az osztyák pon-, vogul pun-; zürjén pan-, votyák pun-, cseremisz pyn-, mordvin pona-, finn puno-, lapp potne-. Ugyanígy viselkedik a fél, fa, fagy, fal, falu , fazék, féreg, fészek, fél (ige), felhő, fenyő, fekete, fog, fogoly (madár), fő, föd, fű, fül, fűz stb. is.
Ilyen szabályos hangmegfelelés igen sok van. – állítja Bárczi, megfeledkezve a súlyos nehézségekről – Minél régibb idő óta távolodtak el az egyes rokon nyelvek egymástól, annál inkább halmozódtak bennük az elválasztó hangfejlődések.
A Bárczi által említett fa szavunk Marcantonio érvelésében is szerepel, de ott ellenkező előjellel. Mint Marcantonio írja: ha megvizsgáljuk a fa jelentésű szavakat a többi uráli nyelvben, úgy észrevehetjük, hogy a szókezdő hang megfelelésétől (a szabályosnak tekintett „p” – „f” hangváltozástól) eltekintve, nemigen találunk egyéb szabályos és rendszeres megfelelést a szavakat alkotó többi hang esetében (ld. Marcantonio 2002a/100-101, 161-162).
Marcantonio eme felvetését eltúlzott követelménynek szokták minősíteni, mondván: nem számíthatunk arra, hogy a szópárok minden hangja megfelel valamilyen hangtörvénynek.
A szabálytalan hangváltozások száma valóban sokkal nagyobb, mint a szabályosaké. Az esetek döntő hányadában a megállapított hangtörvények meglehetősen ad hoc jellegűnek bizonyulnak, és igen csekély számú elemre (gyakorta csak egy-két szóra) vonatkoznak. (Marcantonio 2002a/75-78)
A hangtörvényes ősnyelvi rekonstrukciók iskolapéldája a finnugor "k" hang állítólagos szabályos fejlődése a magyarban "h"-vá. Mivel a magyar "h"-nak a finnugor nyelvek "túlnyomó többségében" bizonyos hangtani helyzetben "k" felel meg, "nagyon valószínű, hogy itt a többség őrzi az ősi állapotot" – írja Róna-Tas András (1978/395).
Götz László azonban rákérdez: Mit ért itt a finnugrisztika "túlnyomó többség"-en, amely állítólag az "ősi állapotot" őrzi? Az együttesen 8 milliónyi, de 50 – egymás között jobbára érthetetlen – nyelvjárásra szétforgácsolódó finnugor töredék-népecskéket a 15 milliós, egységes, majdnem homogén nyelven beszélő, már több mint ezer év óta összehasonlíthatatlanul magasabb művelődési fokon álló monolitikus magyar nyelvi tömbbel szemben?
Másrészt: ezek szerint csak a magyarban lett volna "hangfejlődés", a többi finnugor nyelvben pedig nem? Ott évezredek óta "k" maradt a "k"?
De hogyan állunk azzal a sokkalta valószínűbb lehetőséggel, hogy a valóságos "túlnyomó többség"-et képviselő, s kulturálisan is magasan domináló magyar nyelv "h" hangját vették át egykoron az apró, elmaradott finnugor csoportok, s változtatták át bizonyos esetekben – saját ősi nyelvi alaprétegük hangtanának hatására "k"-vá?
Azaz a hangbehelyettesítés jól ismert jelenségét alkalmazták, s ezért ejtenek még ma is "k"-t, mint évezredekkel ezelőtt. Vajon elhanyagolhatók-e mindezen körülmények egy hipotetikus ősnyelv rekonstruálási kísérleténél? Nem hinnénk. A finnugor nyelvtudomány viszont ilyen gondolatokat még csak halvány eshetőségként sem vet fel.
Simon Zsolt írja Fodor István kötetéről (A világ nyelvei és nyelvcsaládjai, 2003.) szólván, hogy Fodor hangsúlyos álláspontja szerint hangtörvények híján nem beszélhetünk rokon nyelvekről. A hangtörvényeket felmutatni nem tudó nyelvcsoportokat nem is illeti „nyelvcsalád” elnevezéssel, ezért Fodor altáji és kaukázusi nyelvekről, s nem nyelvcsaládokról beszél.
Sajnos a kép nem ilyen egyszerű, mondja Simon Zsolt, hozzátéve, hogy a világos hangtörvényekkel rendelkező nyelvcsaládok (például az indoeurópai és az uráli) valamint a pusztán földrajzi, etnográfiai fogalmakként létező nyelvek (például a paleoszibériai nyelvek) kategóriája tulajdonképpen egy skála két végpontját képezik.
E skála alján olyan nyelvcsoportokkal találkozunk, ahol számos morfológiai (és feltételezhetően lexikai) egyezés valószínűsíti a nyelvrokonságot, de hangtörvények nélkül, s ahol még az egyes tagok besorolása se biztos (mint például a sino-tibeti).
Egy közbülső szintet képvisel például az afroázsiai nyelvcsalád, ahol a tekintélyes mennyiségű morfológiai és lexikális egyezés teszi kikerülhetetlenné a rokonság feltételezését. Itt a hangtörvények – a vokalizmus rekonstruálásának közismert problémái miatt – voltaképp a mássalhangzókra korlátozódnak. Így viszont, mivel nem tartalmazhatnak pontos környezetleírásokat, csak mássalhangzó-megfeleléseknek tekinthetők, és ezért – a tudományos hipotézis valószínűsége szempontjából – félúton helyezkednek el a skála felső végét képviselő indoeurópai nyelvcsalád és az alsó végéhez tartozó sino-tibeti nyelvek között – állítja Simon Zsolt.
Amiből a nyelvészek párbeszédét figyelő olvasó akár azt a tanulságot is leszűrheti, hogy a szabályos hangmegfelelések nem elengedhetetlenül szükségesek a nyelvi kapcsolatok vizsgálatakor, ha pusztán a morfológiai és lexikális egyezések is kikerülhetetlenné tehetik a rokonság feltételezését. Ennek akkor van jelentősége, amikor olyan távoli korokba kívánunk bepillantani, ahová már nem érnek el a hangtörvények. Vagy másképpen fogalmazva: ha olyan (például magyar-sumér, magyar indián stb.) párhuzamokat kell értékelnünk, amelyek távoli korokból maradtak ránk.
De térjünk vissza Simon Zsolthoz, aki a hangtörvényekről is ejt néhány szót, amikor pontosítja Fodor állításait!
A hangtörvényekről Fodor azt állítja: "nem kivétel nélküliek, mint a természeti törvények, különféle hatások következtében eltérhetnek a szabályosabb alakoktól. Ilyen hatást fejthet ki az idegen nyelvből átvett szóalak." Ez megbocsáthatatlan tévedés egy nyelvész tollából. A hangtörvények kivétel nélküliek, az adott szabálynak el kell számolnia minden, hatókörébe eső adattal, s ha a szabályt valamely adat megsérti, és ez más nyelvi törvényszerűség alapján nem magyarázható meg, akkor a szabály érvénytelen. Kizárólag ez a módszertani szigor teszi lehetővé, hogy elkülönítsünk a hangváltozás mellett olyan, a nyelvi változást meghatározó jelenségek, mint például a kölcsönzés. Ez az úgynevezett "új-grammatikus kiáltvány" óta (1878) a történeti nyelvészet alapelve – ez teszi tudománnyá, kizárva a szubjektivitást és a csapongó fantáziát. Azaz a hangtörvények pontosan ugyanúgy működnek, mint a természeti törvények, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen felállításuk is a természettudományos kutatásban megszokott módszereket követi: a megközelítés hipotetikus-deduktív jellegű. Vagyis némely adatok alapján felállítjuk a hipotézist, levonjuk a következményeit (dedukció), melyeket folyamatosan tesztelünk a rideg tényekkel (s ha szükséges, módosítjuk a hipotézist). A hangtörvények kiválóan formalizálhatók, "matematikai" képletekbe önthetők: "A-ból B lesz, kivéve, ha A ilyen és ilyen fonológiai környezetben állt, mert akkor C." Azaz, vannak látszólagos kivételek, ám azok ugyanúgy szabályokba foglalhatók (úgynevezett szabályos kivételek). S ha egy szó mégis megsérti a szabályt, akkor jövevényszó az adott nyelvben. – fejezi be Simon Zsolt.
S itt ismét elmosolyodhatunk, annyira átlátszó a finnugrista eljárás. Napnál világosabb lett ugyanis, hogy miért van a magyar nyelvben oly indokolhatatlanul sok jövevényszó. A finnugrista nyelvészek az összetartozó magyar szóbokrokat azért szaggatták szét, a hangtörvényekkel dacoló kivételeket azért ajándékozták idegeneknek, hogy ezáltal a hangmegfelelések törvény jellegét kimutathassák.
Persze ez a fajta „bizonyítási eljárás” távolról sem tudományos, s csupán alkalmazóinak prekoncepcióit, meg a „hangtörvények” megbízhatatlanságát leplezi le.
