A két Grétsynek ajánlom, minden tisztelet nélkül *** A FINNUGOR ELMÉLET ALKONYA című, könyvesbolti forgalomban kapható egyetemi jegyzet részlete
Ábra. Tetőcserép (sindü) szójelekből álló felirattal, Velemér, 1920-as évek, Sindümúzeum
*******************
A nyelvszerkezet, alaktan, hangtan, szókészlet eltérő értékelése
Bárczi Géza – a hazai finnugrista nyelvészek általában hangoztatott álláspontjával egyezően – elsősorban a szabályos hangváltozásokkal véli bizonyíthatónak két nyelv rokonságát. A szabályos hangváltozásokat döntő fontosságúnak tekinti és a nyelvszerkezeti, meg az alaktani egyezések előtt említi, a szókészleti hasonlóságokat pedig kifejezetten alábecsüli.
Hajdú Péter azonban külön véleményt jelent be: „A rokonság ... nyomait elsősorban a szókészletben és a nyelvtani eszközökben kell keresnünk. A hangrendszer, a morfonológiai alternációk, és a szintaktikai struktúra egyezései kevésbé alkalmasak a nyelvrokonság bizonyítására.” (Hajdú/1966/34)
Ezzel nincs vége a nyelvészek álláspontja között e kérdésben mutatkozó ellentmondásoknak.
Róna-Tas András (1978/160) említi a Sapir és Boas között lezajlott vitát. Sapir 1925-ben úgy látja, hogy a grammatikai-szerkezeti egyezések felületiek, és hivatkozik arra, hogy az angol és az ősi indoeurópai grammatika között szinte semmi egyezés sincsen. Ő ugyan azt gondolja, hogy ez nem vonatkozik az egyes alaktani elemekre, amelyek így Sapir szerint lehetnek a genetikus rokonság bizonyítékai. Boas azonban véle szemben hivatkozik arra, hogy a szomszédos nyelvek között néha meglepő alaktani egyezéseket találunk, a szókincs minimális egyezése nélkül, s ezért az ilyen egyezések sem lehetnek a genetikus rokonság bizonyítékai. Abból a tényből ugyanis, hogy az (amerikai indián nyelvek esetében) az alaktani, hangtani és szókészleti jelenségek térbeli eloszlása nem fedi egymást, Boas arra a következtetésre jutott, hogy a nyelvek kölcsönhatása jelentős, egyik nyelv a másik elemeit a magáévá teszi.
Ezek a jelenségek arra figyelmeztetnek – állítja Götz László (1994/443) – hogy a nyelvtan, a nyelvszerkezet sem feltétlenül határozza meg a genetikus nyelvrokonságot.
Rokonságra utaló jelként értékelhető, ha a szerkezeti, alaktani, hangtani és szókészleti elemek között egyszerre figyelhető meg a párhuzamok szaporodása. Róna-Tas András is utal ezek lehetséges párhuzamosságára: amennyiben a szókészlet döntő részének folyamatossága kimutatható, akkor igen valószínű a nyelvtani rendszer folyamatossága is (1978/374).
Az ilyen és hasonló elvi jelentőségű megállapításokat a magyar nyelv rokonainak felkutatásakor és rokonságának értékelésekor is fel kell használni.
Van tehát remény. A széles körű (a keltáktól a dakotákig ívelő) áttekintés segítségével tisztázódhat, mi számít és mi nem számít a nyelvrokonság bizonyítékának. A finnugrizmus azonban, a politikai fogantatású történeti prekoncepció védelmében, a messzire tekintő kutatásoknak még a létjogosultságát is megkérdőjelezi.
