A két Grétsynek ajánlom, minden tisztelet nélkül *** A FINNUGOR ELMÉLET ALKONYA című, könyvesbolti forgalomban kapható egyetemi jegyzet részlete
Ábra. Moldovai madonna Kr. e. 2600-ból
*******
Alapelvek
Mikor tekinthetünk rokonnak két nyelvet? Nincs rá egységes válasz, mert az alapelvekben sincs egyetértés.
A finnugrizmus képviselői általában azokat a nyelveket tekinti rokonnak, amelyek egy alapnyelvből levezethetők. Róna-Tas András a nyelvrokonság dinamikus definicióját adja: „két nyelv akkor rokon, ha a közös alapnyelv és az ő nyelvi rendszerük között folyamatosság állapítható meg” (1978/372). Az elvet végsőkig túlhajtva az is megállapítható, hogy „a rokonság a nyelv történetére és nem a tartalmára vonatkozik” (Ross/1991/78). Ennek az elvileg helyes rokonság-meghatározásnak azonban nincs gyakorlati jelentősége, hiszen adatok híján az alapnyelv létéről sem lehetünk meggyőződve, az 50-150 ezer éves nyelvi folyamatok pedig lényegében ismeretlenek.
Az effajta rokonságfogalom ad lehetőséget a finnugrizmushoz hasonló, politikai okokból összeeszkábált, tudományos eszközökkel bizonyíthatatlan elméleti konstrukciók trónra emelésére.
A finnugrisztika úgy véli: két vagy több nyelv rokonságának tisztázásakor az a feladat, hogy a nyelvekben levő különféle elemeket és rendszereket abból a szempontból vizsgáljuk meg, visszavezethetők-e egy közös alapnyelvre. (Róna-Tas/1978/390)
Róna-Tas András ugyanakkor idézi (1978/169) Bloomfield álláspontját is, aki másként közelíti meg a kérdést: „A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek, a mindennapi nyelv szerkezeteinek, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága”.
Azt jelentené ez, hogy Bloomfield szerint nem fontos a folyamatok ismerete? Ez a praktikus meghatározás a ma is tanulmányozható tartalomra épít, azonban szükségképpen egyenrangúként kezeli az ősi örökséget a fel nem ismert kölcsönzésekkel és areális hatásokkal.
Így gondolkozik J. H. Greenberg is a Stanford Egyetemen, aki mintegy százötven nyelvcsaládot néhány óriáscsaládba csoportosított anélkül, hogy rekonstruálta volna a fejlődésük különböző szakaszait; s azt állítja, hogy a sok nyelv egyidejű összehasonlításának módszere olyan rokonságok felismerését teszi lehetővé, amelyek elkerülik a szűkebb területre szakosodott nyelvészek figyelmét. Az összehasonlítást szükségszerűen a hasonlóságokra (tehát a nyelv tartalmára) alapozta.
Tolnai Vilmos (Magyar Nyelv, 1924) hasonló szellemű meghatározása szerint egy nyelv abba a nyelvcsaládba tartozik, amelyhez tartozó szavak benne a leggyakrabban előfordulnak.
Ha sorra vesszük azokat az ismérveket, amelyekre a finnugrista koncepciót építették, akkor látni fogjuk, hogy egyrészt a finnugrista nyelvészeten belül sincs egyetértés ezek értékéről, ami az elméleti alapok bizonytalanságára utal. Másrészt az is látható, hogy esetenként e „bizonyítékok” is erőtlenek, néha a kifejtett elveknek sem felelnek meg; ezért nem alkalmasak a finnugrista tétel alátámasztására.
Ráadásul a finnugrista nyelvrokonság "ismérvei" az uráli-finnugor körön kívül is előfordulnak, megtalálhatók az altáji, a paleoszibériai és más nyelvekben is.
Mindezek miatt alapos okkal gondoljuk, hogy bár a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állhatnak legközelebb a magyarhoz, ennek a kapcsolatnak az értékelésére a finnugrista nyelvtudomány (állítása ellenére) nem rendelkezik megfelelő elméleti eszközrendszerrel. Nincs elegendő nyelvészeti ok a magyar nyelvnek a „nem-finnugor” nyelvektől való éles elhatárolására; a finnugor ősnyelv, ősnép, őshaza (nyelvcsalád és őstörténet) feltételezésére. Az antropológiailag nem rokon „finnugor” népek nyelvében tapasztalható rokonságszerű jelenségekre a finnugor nyelvcsalád ötleténél alkalmasabb magyarázatok is adhatók.
A finnugrizmus elméleti megalapozatlanságából következik, hogy a legismertebb hazai finnugrista kutatók is feszegetni kezdték az engedélyezett kereteket. Erről így ír Hegedűs József (2003/165): „Noha több oldalról (sumer, török, japán, stb.) érik folyamatos támadások, tárgyilagosan megállapítható, hogy jelenleg a finnugor (uráli) nyelvtudomány, nyelvhasonlítás uralkodó helyzetet foglal el … Valamiképpen azonban ezek az alaptételek maradéktalanul nem hatották át a köztudatot. Éppen ezért hol itt, hol ott kételyek ütik fel fejüket. Az utóbbi időben például éppen a finnugor nyelvészet, nyelvhasonlítás érvényességi tartományát kísérlik meg erősen kiterjeszteni. A XX. század elején (de még jóval később is) még amolyan evidencia erejével bírt az urál-altaji "nyelvtörzs" léte, amelyben a finnugor nyelvek mellett helyet kaptak a török-tatár, mongol, mandzsu-tunguz (és félig-meddig a japán) nyelvek … Azonban nem is olyan régen Pusztay János (hogy csak hazai kutatókra hivatkozzunk) paleolingvisztikai megfontolás alapján jócskán kiterjesztette a szerkezetileg számba vehető rokon nyelveket, éspedig: jukagír, ket, csukcs, korják, itelmen, aleut, eszkimó, aljutor, gilják, egyes észak-amerikai indián nyelvekre (dakota, ojibwa) és "tágabb értelemben" a japán és egyes pápua nyelvekre stb. Pusztay persze óvatos: messze elkerüli a genetikai (nyelvi) rokonság említését, viszont kijelenti: "Nyilvánvaló, hogy ezek az egyezések nem tekinthetők a véletlen művének." Kimondja azt is, hogy léteznek egyezések egyrészt az uráli és altaji, másrészt az uráli és az indoeurópai nyelvcsaládok között (Pusztay 1983: 295-334).
Egyébként Hajdú Pétertől sem idegen az uráli nyelvcsalád jelentős kiterjesztése: jókora időtávlatban gondolkodva kapcsolatot tételez fel az uráli-jukagír, uráli-eszkimó, uráli-csukcs (kamcsadál) nyelvek között (Hajdú 1988: 90-91).
Ezekben a hipotézisekben – kivált, ha az időkeretet a messze múltba helyezzük – semmi kivetnivaló nincs …”
