A XIX. századi nyelvészet az egy nyelvcsaládba sorolt nyelveket egy föltételezett és rekonstruálhatónak hitt „alapnyelvből” eredeztette a hangtörvények (a szabályosnak feltételezett hangváltozások) alapján. A létező hangpárok ugyan nem feleltek meg kifogástalanul az íróasztal mellett kitalált szabályoknak, de ha a kivételektől nagyvonalúan eltekintettek, a „szabály”-nak megfelelő hangváltozásokat már fel lehetett mutatni az elmélet bizonyítékaként. A tévesen értelmezett és meghamisított hangmegfelelések alapján „rekonstruált”, a valóságban azonban sohasem létezett „alapnyelvekből” levezetett rokon nyelveket ezt követően nyelvcsaládként tárgyalták.
Az egész téveszme-rendszer megkoronázásaként a nyelvcsaládokat a nyelvek szövevényes kapcsolatrendszerének kifejezésére alkalmatlan fa struktúrával ábrázolták. Ezáltal létrejött egy könnyen áttekinthető, megérthető és oktatható elméleti modell, amelyhez „bizonyító” erejű példák sora mutatható fel.
Ez az inkorrekt eljárás a tudományosság látszatát kölcsönzi a módszernek mindazok előtt, akik az elhallgatott nehézségek és elvi megalapozatlanságok áttekintésére nem képesek.
Azaz a rendszer elfogadtatásának súlyos feltétele van: le kell tagadni, el kell hallgatni vagy alá kell becsülni a kivételeket, az elméletet nyilvánvalóan cáfoló körülményeket (például az alapnyelv rekonstrukciójának elvi hibáit).
Nincs ugyanis semmi biztosíték arra, hogy ahol a rekonstrukció megtörtént, ott valóban az egykor volt valóságot derítették fel. A hibás elméleti alapozás miatt könnyebb azt hinni, hogy csupán egy semmire nem használható, talajtvesztett elméleti modellt rajzoltak a fellegekre.
Az egymással közeli rokonságban lévő germán nyelvek alapján kigondolt rendszer gyakorlati alkalmazhatatlansága hamar kiderült, különösen nyilvánvalóvá vált az urál-altaji nyelvek területén. A logikus, ám téves modell a nyelvek nem mindig áttekinthető világában csődöt mondott. Nyilvánvalóvá téve, hogy a végiggondolatlan elméletek kényszerzubbonyát nem lehet büntetlenül ráhúzni a valóságra.
A magabiztos, ám tapasztalatlan kamaszként viselkedő „nyelvtudomány” sorozatos baklövéseit nem csak a tudományos fejlődés megrekedése követte, hanem a közmegvetés is. Ez utóbbi érzékenyen érintheti a hazai nyelvészek némelyikét, mert a legfontosabb nyelvészeti kérdések megoldása helyett a kritikus közvélemény ostorozása lett a visszatérő témájuk.
A kivételek miatt az elmélet rendszeres magyarázatra és korrekcióra szorul. A nyelvcsaládok mesterségesen kreált határain túlnyúló nyelvi jelenségek miatt tilalmak felállítására van szükség. A történelmi prekoncepcióba nem illő és a hangtörvényeket cáfoló esetek miatt „rokontalan szigetnyelvek” kijelölésére kényszerült. A finnugrizmus „eredményeit” a tudományos életben és az oktatásban gyakran csak hatalmi eszközökkel lehet elfogadtatni.
A kezdetben egy nyelvcsaládnak tartott urál-altajiakat szét kellett választani külön uráli és külön altaji nyelvcsaládra, de később az altajiakat is ketté kellett választani. Kiderült ugyanis, hogy a török-mongol nyelvtani és szókészleti egyezések meglehetősen új keletűek; a mongolok kb. ezer évig tartó török megszállása idején keletkeztek. S nincs semmi garancia arra nézve, hogy a finnugor nyelvekben tapasztalható párhuzamok magyarázata nem hasonló történelmi együttélésnek (felülrétegeződésnek, areális nyelvi kapcsolatoknak) köszönhető.
A II. világháború körüli években egyre szélesebb körben váltak nyilvánvalóvá az indogermán nyelvcsalád problémái is.
Trubetzkoy herceg (1939) nagy jelentőségű elmélete szerint az indogermán nyelvek hasonlóságainak magyarázatához nincs szükség egy közös ősnyelv feltételezésére. A ma rokonnak tekintett nyelvek kialakulhattak szomszédos, de eredetileg egymástól idegen nyelvek areális nyelvszövetségeként is. Szerinte indoeurópai alapnyelv nem volt, hanem lett.
Pokorny 1949-ben így fogalmazott: "A jelek tehát arra mutatnak, hogy az indogermánság a legkülönfélébb elemek egybeötvöződéséből keletkezett. ... Az indogermán megjelölés tehát pusztán nyelvi fogalom..."
Solta (1952) szerint az indogermán alapnyelv rekonstrukciója a rendelkezésünkre álló nyelvemlékek segítségével elvileg lehetetlen. Határozottan tagadja az indogermán ősnyelv és ősnép fikcióját.
Krahe (1957) szerint: "A nyelvcsaládfa-elmélet mindennemű belőle adódó következtetéssel együtt már rég a múlté”
Altheim álláspontja az, hogy "a történelmi kezdeteknél mindenhol nyelvi és nyelvjárásbeli sokrétűséget találunk. Csak bizonyos történelmi események során váltak egyes nyelvi vagy nyelvjárási csoportok dominánssá, s sikerült a sokrétűséget az egységesség javára megszüntetni".
Magyarországon László Gyula (1981) így fogalmazta meg a véleményét: "Az egy magból való szétrajzás elméletének nagy gátja, hogy akarva-akaratlanul olyan népesedési képben gondolkozik, amilyen nem volt a halász-vadász időkben. ... Újabban egyre több meggondolás hangzik el azzal szemben is, hogy nyelvtudományunk túlságosan bezárkózott a finnugor nyelvek körébe, s mindent abból igyekszik megoldani, pedig szélesebb kitekintéssel történetibb eredményekhez jutna.”
A hazai nyelvészeti körök a kételyek és cáfolatok ellenére sem adták fel a nyelvcsaládfa-elméletet. Pedig a nehézségek nyilvánvalóak.
Mór Elemér szerint "A finnugor nyelvek valóban igen távol állnak egymástól, közöttük kölcsönös érthetőségről még a szűkebb értelemben vett kisebb nyelvcsoportok nyelveinél sem beszélhetünk".
A feltételezett finnugor alapnyelv létezését a finn nyelvészek némelyike is elveti.
Vilkuna Kustaa szerint: "A népek kapcsolatáról, útjáról nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy közös nyelvet beszéltek, aztán az egyik erre ment, a másik arra".
K. F. W. Meinander pedig így fogalmaz: „Szerintem semmiféle közös népről, finnugor népek családfájáról nem lehet beszélni."
Az uráli-finnugor nyelvcsaládfa magyarságot leginkább érintő ága egyébként is ködből van.
Marcantonio szerint a hagyományos uráli nyelvi családfa kulcsfontosságú ugor ágát még sohasem rekonstruálták, mivelhogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik alaktanában, szókincsében és hangtanában a feltételezett testvérnyelvektől (ld. például Abondolo 1987/185, 1998/428). Következésképpen a finnugor ágat sem rekonstruálták, mivel ennek előfeltétele az ugor ág rekonstruálása lenne. Ilyen értelemben az uráli alapnyelv rekonstruálása sem történt meg, minthogy ez viszont előfeltételezi a finnugor ág előzetes rekonstruálását. A tradicionalisták arra az uráli rekonstrukcióra szoktak hivatkozni, amelyet Janhunen (1981) javasolt, s ez egyedüli rekonstruálása a protourálinak – ez azonban neve dacára nem átfogó, hanem csak részleges protouráli rekonstruálás – mert a hagyományos családfának csak két ágát (a finnt és a szamojédot) rekonstruálta, mint két konstitutív elemet (feltételezése szerint). A kulcsfontosságú ugor ág hiányzik ebből a szisztematikus összehasonlításból. Amint a szerző is kijelenti (Janhunen/1998/461), az ő protouráli rekonstrukciója egyszerűsítő, de igen hasznos közelítése az uráli alapnyelvnek. Ilyenformán – mondja Marcantonio – marad a tény, hogy a protouráli minden ágának megfelelő, szigorúan vett rekonstruálása (ennél fogva végső soron magának az uráli alapnyelvnek a rekonstruálása) máig megoldatlan feladat.
Magyar nyelven Götz László fogalmazta meg a legvilágosabban a nyelvcsalád-elméletek hibáit: "A jelek tehát arra mutatnak: a finnugor nyelvek esetében nem valamiféle eredeti egységes ősnyelv szétágazásáról van szó, hanem ellenkezőleg, sok kis törzscsoport eredetileg eltérő nyelveinek fokozatos kiegyenlítődéséről, bizonyos mértékű egységesedéséről" (Götz/1994/1/334).
Újabban már Harmatta János (1990) is úgy látta, hogy a finnugor alapnyelv kialakulása "areális kapcsolatok folyamatában ment végbe, mert a tipológiai jegyek megoszlása világosan négy vagy öt különálló csoportra mutat s az ellentétes peremkerületek nem rendelkeznek azonos ősi jegyekkel."
Ami a finnugor népek esetében azt jelenti, hogy a nagy területeken élő, de egymástól elszigetelt vadászközösségek eltérő nyelveit egy vélük kapcsolatba kerülő, magasabb kultúrfokon álló, közöttük például fémeket és bőröket kereső déli népesség nyelvi hatása egységesítette s ennek köszönhetően az eredeti kis nyelvek helyett egy nagyobb területen megértett összekötő nyelv alakult ki.
Az effajta nyelvi kapcsolatok ábrázolására azonban a fa struktúra nem alkalmas, amint a fa struktúra és a „hangtörvények” téves iránymutatása alapján végzett „rekonstrukció” sem vezethet el a mozaikszerű kiinduló nyelvi képhez. Ezért nem lehet rekonstruálni a latint sem a neolatin nyelvekből kiindulva, mert az eredeti kiinduló nyelvekből csak a latint ismerjük (azokat az eltérő nyelvi alapokat azonban nem, amelyekre a latin rátelepült), s mert a rekonstrukció elvei hibásak.
Az informatika jelenlegi fejlettsége lehetőséget ad olyan modell alkalmazására, amely a nyelvek kapcsolatait a sok összetevőjű valóságnak jobban megfelelő formában ábrázolná. Ha a magyar „nyelvtudomány” a gyermeteg nyelvcsaládfa-elméleten nem lép túl, akkor vagy válasz nélkül maradunk, vagy továbbra is téves válaszokat kapunk a legfontosabb nyelvészeti kérdésekre. . .
