A két Grétsynek ajánlom, minden tisztelet nélkül *** A FINNUGOR ELMÉLET ALKONYA című, könyvesbolti forgalomban kapható egyetemi jegyzet részlete
Ábra. 5500 éves íráslelet Pakisztánból (székely rovásjelek párhuzamaival); talán a sztyeppi kultúrák és nyelvek ősforrásául szolgáló művelődési kör írása volt ez . .
********************
Nyelv és faj kapcsolata
Bárczi Géza szerint a kétségtelen nyelvrokonság egyáltalában nem jelent faji rokonságot is. A fajok minden időben keveredtek, és bizonyos, hogy a finnugor alapnyelvet beszélő népcsoportok már számos népfaj többé-kevésbé egybeolvadt ötvözete voltak. Azóta igen sok idegen etnikai elem olvadt a magyarságba és minden bizonnyal a többi finnugor nyelvet beszélő népbe is. Egy cseppet sem meglepő tehát, ha egyes, nyelvileg közeli rokonaink, mint például a vogulok meg az osztyákok antropológiailag a mai magyarságtól meglehetősen elütő képet mutatnak.
Bárczinak ez az álláspontja logikus és akár igaz is lehet, mégsem tekinthető többnek egy kétségbeesett kísérletnél annak megmagyarázására, hogy miként lehetnek ilyen nagy antropológiai különbségek a különböző finnugor népek között. A helyzet minden együttérzésünk ellenére is az, hogy ennyire különböző népek esetében nem könnyű elfogadni a közös őshaza, ősnyelv és ősnép feltételezését.
Úgy véljük, a finnugor nyelvek családfáján és a magyarság feltételezett vándorlásának útvonaláról készített térképeken illene bejelölni, hol kerülhetett sor az etnikum megváltozására. Ilyesfajta jelölésekkel azonban nem találkozunk sem a térképeken, sem a nyelvcsaládfákon. Ismét nyugtázhatjuk, hogy a finnugrizmus csak egy minden alátámasztást nélkülöző, semmitmondó válasszal tud szolgálni, amikor a tények (ez esetben a kimutatható antropológiai kapcsolat hiánya) az elmélet alapvető újragondolását és bizonyítását tennék szükségessé.
Simon Zsolt így vélekedik e kérdésről a Fodor István „A világ nyelvei és nyelvcsaládjai” c. kötetét bíráló tanulmánya 7. lábjegyzetében:
„Fodor művében két helyen is példát hoz arra, hogy az eltérő antropológiai típusból a szakemberek nyelvcserére következtettek … Nem tartjuk érdektelennek megjegyezni, mivel az antropológiai típusok és a nyelvek közötti megfelelések szinte sohasem egy az egyben aránylanak egymáshoz … az ilyen elméletekkel akkor is óvatosan kell bánni, hogyha bevettnek számítanak”.
Amiből a számunkra legalább annyi nyilvánvaló, hogy az obi-ugorok és a magyarok esetében a finnugrizmusnak számolnia kellene a nyelvcsere lehetőségével, mert ez „bevett” válasznak számít a nyelvtudományban ilyen alapvető etnikai eltérés esetén.
Simon Zsolt óvatoskodásának indokoltságát nem ismerjük el akkor sem, ha ő az obi-ugorok esetében lassú etnikumcserével (a környezetbe való fokozatos beolvadással) számol, mert az is egyfajta etnikum- vagy nyelvcsere.
A nyelvcserének ugyanis több típusát különböztethetjük meg:
Az első esetben az etnikum megőrződik, de a nyelv kicserélődik.
A másik esetben a nyelv marad, de a nyelvet használó etnikum megváltozik (lásd a magyarul beszélő magyarországi cigányok számarányának növekedését!).
S a rend kedvéért (egy informatikus számára ez elengedhetetlen) meg kell említenünk ama lehetőséget is, amikor mind az etnikum, mind pedig a nyelv kicserélődik, esetleg többször is.
Az effajta „harmadik út” lehetőségét nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert a történelem végtelen mélységeiben bármi megtörténhetett – s a mai nyelvészeti módszerekkel megoldhatatlan kérdések sora következhetett e változásokból.
A magyarság nyelvcseréjének lehetőségét gyakorlatilag kizárhatjuk, a néptörzs azonban folyamatosan gazdagodhatott a csatlakozott népek csoportjaival, tehát az etnikai képlet idővel egyre összetettebb lett. A nyelvész Benkő Loránd (1996/359-360) nagy jelentőségű tanulmányában mégis aláhúzza a honfoglalást messze megelőző magyar társadalom "zárt, egységes, egybetartozó” jellegét. Ami legalább azt jelenti, hogy az etnikai képlet változása vagy nagyon régen történt, vagy sohasem volt drámaian gyors.
Nemeskürty István egy ezzel ellentétesnek látszó gondolatot fogalmaz meg: "Az őshazából, bárhol lett légyen is az, nem egy faj indult el és érkezett a Kárpát-medencébe, hanem egy nyelv. Egy nyelv indult honfoglalásra ..." (1989/11).
Egyesek ugyanis előszeretettel hangsúlyozzák túl a magyarság kevert jellegét, ezáltal a finnugrizmuséhoz hasonló történelemfelfogást sugallva. Szerintük a nyelvünk szavaihoz hasonlóan a testi jegyeinket is más népektől kaptuk, aminek az lenne a végeredménye, hogy a magyar nép, a Kárpát-medence történelmi tulajdonosa, tulajdonképpen nem is létezik.
Azt persze kivétel nélkül elfelejtik hozzátenni, hogy ez a kevertség minden nagy történelemmel rendelkező népre jellemző. Csak a történelemtől nem érintett területeken: az őserdők mélyén, a világtól elzárt hegyláncok távoli völgyeiben, az óceánok szigetein, vagy az északi hómezőkön találunk egyöntetű etnikummal rendelkező népeket.
Egyébként az etnikai kevertség – éppen a történelmi lenyomat jellege miatt – alkalmas lehet nyelvi következtetések levonására is. A néhány évvel ezelőtt végzett genetikai marker vizsgálatok kimutatták, hogy (a magyaroknál az európai, az ujguroknál pedig a kínai hatás levonása után) a magyarság és az ujgurok maradék genetikai kompozíciója nagyon hasonló arányú keveréket alkot. Azonos összetevőket tartalmaz azonos arányban. Mivel mindkét nép hun utódnak tekinti magát, kézenfekvő, hogy ez az azonos kevertség a hun idők maradványa lehet, amiből a hunok és törökök felé mutató nyelvi kapcsolatok is megérthetők.
Ha az andronovói kultúra temetőiből ránk maradt csontanyagok jövőben elvégzendő genetikai vizsgálata is hasonló arányú keverékre utalna egykor, akkor a magyar nyelveredet kérdésének megoldásához is közelebb kerülnénk egy lépéssel. . .
