Egy panzióban mindenféle ember megfordul, mindenféléről szó esik. Némelyik eset érdemes a közzétételre, a másik meg nem.
Ábra. Lakatlan ház Veleméren; nem is olyan régen még gyermekekkel volt tele a falu
***
A tömeggyilkos honatya ideológiája
Azt olvastam valahol, hogy a parlamenti képviselők, amikor sorban megszavazzák a Magyarországot megalázó, elszegényítő, rombadöntő és elnéptelenítő törvényeket, akkor nem feltétlenül gyűlölik szép hazánkat és a lakosságát. Lehet persze ilyen is közöttük szép számmal, de a többséget mégsem a magyarellenes érzelmei és nem is a szabadrablásból neki juttatott konc vezetheti.
Szóval azt írta az újság, hogy az ilyen - utóbb gonosznak bizonyuló - törvények megszavazásakor általában valamilyen nemes eszmével vezetik félre a képviselőket s ők azt hiszik, hogy jót, vagy legalábbis elfogadhatót, szükségeset cselekszenek, amikor a frakcióvezető utasítására megszavaznak egy később nemzetvesztőnek bizonyuló törvényt.
Egyszer úgy hozta a balsors, hogy egy volt országggyűlési képviselőnek adhattam szállást néhány éjszakára. Rokonszenves, 60-70 körüli, jó nagy darab férfi volt, tele jókedvvel és életerővel. Úgy nézett ki, mint egy politikai karriert befutott egykori téeszelnök. Aki a karrierjét jórészt az alkoholbíró képességének is köszönhette s annak a nehezen megmagyarázható tüneménynek, hogy sok társaságban erkölcsileg és szellemileg nem kifejezetten kiemelkedő teljesítményt nyújtó emberek válnak meghatározóvá.
Amikor kiderült, hogy ez a derék ember az Antall-időkben volt országggyűlési képviselő, nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
- Hogy voltak képesek megszavazni a magzatgyilkossági törvényt?
- Ez a nép nem érdemel mást! - hangzott az elképesztő válasz. Elsősorban azért döbbentem meg rajta, mert az exképviselő úrnak nem voltak mefisztói arcvonásai, sőt teljesen emberszabásúnak tűnt. Bármelyikünk ismeretségi körében lehet ilyen alak.
- Ugyan mondja már meg, legyen szíves - válaszoltam, pillanatnyi felindultságomat a nyerhető válasz érdekében palástolva - hogy az az ártatlan, meg sem született magzat ugyan mit vétett, hogy darabokban szedik ki az anyja hasából?
S itt következett az a maszlag, amiről fentebb már esett szó. Aminek a segítségével a leggyilkosabb törvényeket is megetetik a kettőig már nem számoló parlamenti képviselőkkel s persze a hasonlóképpen tahó közvéleménnyel is.
- A tömegek ezt kívánják. Nem lehetne mást elfogadtatni velük. A gazdasági nehézségek miatt erre kényszerülünk. - magyarázkodott ez a derék ember, szemmel láthatóan kissé zavarban.
***
Az istenadta nép - tisztelet a kivételnek - ma már sok esetben jognak érzi a magzatgyilkosságot, amivel könnyíthet a mindennapi élettel járó nehézségeken. Hiszen ezt sugallja a törvény. - A saját testemmel én rendelkezem - mondta az egyik némber az utcánkban, amikor erről beszélgettünk. Fel sem rémlett benne, hogy az a gyermek már egy új élet, amivel nem rendelkezhet.
Nagyon változatos lehet az érvelés, amikor egy nő a gyermeke megölését rendeli meg. Nem akar hagyományos pelenkát mosni, az eldobhatóra meg nem futja a keresetéből. Nincs külön szoba; még fiatal vagyok, előbb élni akarok; nincs férj; vagy van ugyan férj, de nem tőle van a gyermek, stb. A legtöbbször az anyagi feltételekre hivatkoznak s ezek a hivatkozások látszólag jogosak is. Azért csak látszólag, mert elvétik a sorrendet ezzel az érveléssel. Előbb ugyanis meg kell szülni a gyermeket s csak azután kell gondoskodni a felneveléséről. S nem lehet a munka (a megélhetésért folytatott kíméletlen harc) elől elfutni. Az életet a nehézségekkel együtt kell vállalni. Mert a gyáva népnek nincs hazája.
Az abortusztörvények kiötlői a tömeg legaljasabb vonásaira építettek: arra, hogy az ostobaságának, lustaságának és gyávaságának engedve inkább megöleti a saját gyermekeit, elpusztítja a saját jövéjét és hazáját, mintsem vállalja az emberibb életért való küzdelem nehézségeit.
Hogy ez a folyamat gyorsabb és hatékonyabb legyen, hogy az ország minél előbb elnéptelenedjen, a nemzetrontóknak csupán el kell szegényíteniük az országot. Az általános szegénység aztán majd arra ösztönzi a sorsát a saját kezébe venni nem akaró ostoba lakosságot, hogy elmeneküljön az országból, vagy elvetesse a leendő gyermekei életét. Azaz csupán szabad utat kellett nyitniuk a rablóprivatizáció hiénái előtt, tömegével kellett felszámolniuk a munkahelyeket s az egekig kellett emelniük az adókat és az árakat. Örömmel tették, hiszen meggazdagodtak rajta, s most nyilván örömmel konstatálják a gyűlölt lakosság rohamos fogyatkozását is.
Ez egy ördögi módon megkomponált folyamat, amely úgy pusztít el egy egykor virágzó országot, hogy nem kell hadseregeket felvonultatni ellene. Elég arra számítani, hogy a fiatalok jó része nem szeret sem szaros pelenkát mosni, sem tüntetni.
***
- Ez nem jó magyarázat, - mondtam az exképviselőnek - mert ha a tömegek akarata számítana, akkor az adótörvényeket sem lehetne olyan szigorúra fogni. Csakhogy az adóval kapcsolatban még a népszavazás indításának lehetősége is tilos. Pedig a tömegeknek arról is egészen határozott véleménye lenne. Azzal a népakarattal azonban már nem törődik a Tisztelt Ház. S ugyan miért ez a megmagyarázhatatlan kettősség? Miért engednek az egyik esetben s miért nem engednek a másikban?
A kérdésem nyilvánvalóan költői volt. Azért ilyen a Parlament, mert az országgyűlést irányító titkosszolgálatoknak a magyar nép kifosztása és kipusztítása a célja. S akkor hivatkoznak a népakaratra, amikor ez a céljaiknak megfelel.
A mi exképviselőnk nem tudott válaszolni a kérdésemre, csak elkotródott valamerre. Hanem a legközelebbi találkozásunkkor megkérdezte, hogy a politikai álláspontom tükröződik-e a köteteimben s ha igen, akkor az milyen.
- Nem foglalkozom politikával, a köteteim csak írástörténeti témájúak. - válaszoltam az igazságnak megfelelően - Az olvasóim legfeljebb a sorok között találhatnak politikai vonatkozásokat.
- S mi van a sorok közé írva? - érdeklődött.
- Remélem, az olvasóim azt olvassák ki a sorok közül, hogy kaszára, kapára, s addig verjétek őket, amíg levegő van bennük. - válaszoltam mosolyogva, mert egy panziós beszéljen kedvesen a vendégeivel.
De ez a vendég mégis elsápadt, s minden kedvességem ellenére levegő után kapkodott.
Még néhányszor összefutottunk a következő napokban, de kivétel nélkül minden találkozásunkkor arra figyelmeztetett, hogy nagy az írástudók felelőssége.
Az országgyűlési képviselők felelőségéről azonban egy szót sem ejtett.
