Válasz Csúcs Sándor könyvkritikájára; terítéken: "A finnugor elmélet alkonya"
Bevallom, nem számítottam rá, hogy Csúcs Sándor mutatja be a Finnugor Világ-ban (2006. június) „A finnugor elmélet alkonya” c. kötetemet (Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2006). Ezt megtisztelőnek is tekinthetném, ha nem kellene néhány kérdésre visszatérnünk.
Tudjuk, hogy egy kötetnek annyi olvasata van, ahány olvasója. Az olvasó az intellektusának és az egzisztenciájának megfelelően nem pontosan azt olvassa ki a műből, mint amit a szerző abban leírt. Ebből következően a bírálónak egyéni véleményt lehet és kell is alkotnia. Nem lenne helyes, ha legfontosabb céljának a szerzői elégedettség biztosítását tekintené. Mégis, a szerző joggal remélheti, hogy bírálója nem tulajdonít olyasmit a kötetének, ami abban – legalább a szerzői szándékok szerint – nem szerepel.
De nézzük tételenként Csúcs Sándor állításait!
„Varga Gézát szemmel láthatólag nem zavarja, hogy az általa ismertetett teóriák nemcsak a finnugor nyelvrokonság elméletével, hanem egymással sem egyeztethetők össze.”
Amennyiben a bírálóm konkrét példát említett volna, akkor pontosabb választ adhatnék a felvetésére. Ennek hiányában általánosságban azt válaszolhatom, hogy az ismertetett teóriák közötti ellentmondás csak vélt, amely egy nagyobb ívű őstörténeti koncepcióval feloldható. Csupán a túlságosan rövid, mindössze 6-8 ezer évre visszatekintő őstörténet talaján álló olvasó feltételezheti, hogy a kötetemben idézett nézetek kizárják egymást.
A szokásos gondolatmenet szerint azon népeknek vagyunk a leszármazottai, amelyeknél a magyar nyelvi jelenségek megfelelői megtalálhatók. Ebben a sémában van is valami igazság. Csakhogy ezt az igazságot a finnugrizmus a finnugor körön kívül nem tartja érvényesnek. Ami azért elfogadhatatlan eljárás, mert nem csak a finnugor körön belül találunk hasonló nyelvi jelenségeket; hanem az indiánoknál, a suméreknél és a keltáknál is, hogy a teljes repertoárt most ne soroljam fel. E helyzetet a finnugrizmus egyszerű és túl rövidre fogott rokonság-elképzelésével nem lehet feloldani; ezért a finnugrista kutatók félreértelmezik és letagadják a távoli párhuzamokat, vagy valamiképpen kitérnek a megválaszolásuk elől. Gondolatmenetük szerint, mivel nem származhatunk egyszerre az indiánoktól is, a sumérektől is, meg a keltáktól is, ezért ezek a hipotézisek egymást kölcsönösen kizárják. Csakhogy itt nem származási hipotézisekről van szó, hanem nyelvi kapcsolatokra utaló tényekről – s ez nem ugyanaz. A kötetben felsorolt nyelvi párhuzamok ugyanis léteznek, legyen bármi azok magyarázata. Ebből következően a Csúcs Sándor által említett összeegyeztethetetlenség az íróasztal mellett kitalált finnugrista koncepció belső ellentmondása. Ha a finnugrista magyarázat nem felel meg a valóságban létező összefüggéseknek, akkor új (kézenfekvően: nagyobb ívű) magyarázatot kell kidolgozni a nyelvek és a népek rokonságára.
Ha a magyar nyelvtörténet kezdeteit 50 000, vagy 100 000 évvel ezelőttre tesszük, amint arra a szakirodalomban van is példa, akkor pl. az indián nyelvekben lévő magyar nyelvi párhuzamok nem állnak ellentmondásban a sumér, vagy a kelta megfelelésekkel; hanem ismeretlen korból származó közös, ősi örökségnek tekinthetők.
„A szerző számára bármilyen elmélet elfogadható, csak a finnugor nem.”
Ez így nem pontos. Csúcs Sándor maga is idéz a könyvemből ezt cáfoló szavakat („alapos okkal gondoljuk, hogy … a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állhatnak legközelebb a magyarhoz”). Úgy gondolom, hogy a finnugrista nyelvészeti irodalom sok nyelvi kapcsolatra utaló jelenséget sorol fel, amelyek egy része helytálló lehet. Csupán a belőlük levont finnugrista következtetés (a finnugor ősnép, ősnyelv és őshaza feltételezése) tudománytalan.
„a szerző a finnugor nyelvrokonság elméletét egyrészt osztrák, másrészt szovjet találmánynak tartja. Vélekedését meg sem próbálja bizonyítékokkal igazolni, hiszen ilyenek nem léteznek.”
Nem szűkíteném le a „feltalálók” listáját a megszálló osztrákokra és szovjetekre, pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a finnugrizmus esetében a mindenkori (megszálló, vagy megszállóként viselkedő) hatalom érzelmei jelennek meg a nyelvtudomány köntösében. Azt, hogy egy nemzetközi jelenség hazai változatáról van szó, a Hegedűs József könyvéből vett idézetekkel – úgy vélem – kellőképpen illusztráltam. Hegedűs József sorait olvasva nem tartottam szükségesnek további tételes bizonyítékok felmutatását, mert azt hittem, hogy ez közismert (beismert) tény, amit ezek után már nem kell külön alátámasztanom. A könyvem második kiadásában ugyan megpróbálhatnám legalább azt bizonyítani, hogy a finnugrizmus apostolai idegenszívűek voltak. Erre azonban joggal mondhatná bárki, hogy a finnugor nyelvrokonság elmélete ettől függetlenül még helytálló lehet. Vagyis – mivel a vitát csak a tudományos érvek dönthetik el – ennek a kérdésnek a túldimenzionálása mellékvágányra terelné a párbeszédet.
Azonban nem kívánom teljesen válasz nélkül hagyni a felszólítást.
Trefort Ágoston (1817-1888) vallás- és közoktatásügyi miniszter a finnugor őstörténet trónra emelése ellen tiltakozó magyaroknak ezt válaszolta: "Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban -, mint miniszternek - az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát."
Ez a „tudománypolitikai” álláspont azóta is folyamatosan meghatározó. Írástörténész lévén, az írástörténet területéről mutathatok fel egy újabb keletű bizonyítékot a hatalom ma is létező elfogultságára.
A nyelvész Sándor Klára (e sorok írásakor az egyik kormánypárt vezetőségi tagja) írt egy dolgozatot 1996-ban „A székely rovásírás megíratlan történetei” címmel:
„A székely rovásírás mai helyzetét mindenek előtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni.”
A székely rovásírás használatához “társult … egy … csoportidentitást jelző szerep is. … a székely népcsoport … identitásjelző szimbóluma … mára egyfajta … erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált … Más ennek az írásnak és használatának szimbólumértéke Székelyföldön, ahol genuin, és más Székelyföldön kívül; más, ha székelyek használják, más ha nem székelyek.”
A kultuszminiszter nevében írt 4.3/182/Múz-60/2001. számú levél (is) megerősíti, hogy itt a hivatalos politika rangjára emelt álláspontról van szó (http://ikint.uw.hu/a_frankfurti_botrany.htm).
A fenti példák azt bizonyítják, hogy a hatalom egy évszázada negatív álláspontra helyezkedik őstörténetünk finnugor körön túlmutató kapcsolatainak (az azt reprezentáló nyelv- és írástörténet) kutatását és értékelését illetően. Az is nyilvánvaló, hogy a finnugrista nyelvtudomány képviselői nem foglalkoznak a rovásírásos nyelvemlékeinkkel. Elvileg ugyan továbbra is bizonyítatlan maradt ama kérdés, hogy e két tény összefügg-e; azaz hatott-e a hatalom álláspontja a tudományra, vagy sem. Gondolom azonban, hogy ezt az olvasók jó része is költőinek tartja. Mégis, az lenne helyénvaló, ha a felelet megfogalmazásakor finnugrista nyelvészek válaszaira is támaszkodhatnánk.
„sok esetben éppen az "alternatív" elméleteknek van tudományon kívüli motivációja. Melyik kis nép számára ne lenne vonzó egy olyan elmélet, amelyik azt állítja, hogy a magyar a világ legrégebbi nyelve, amely az összes többire jelentős hatást gyakorolt.”
Nem szükséges elemeznünk a kis népek ábrándjait, mert – a másolatban fennmaradt kőkori eredetű írásemlékeknek köszönhetően – a magyar nyelv esetében nem feltételezésről, hanem tényről van szó (a magyar nyelv rendelkezik a világ legkorábbi időkből fennmaradt nyelvemlékével). Bár ezeket az írásemlékeket a könyvem 185-187. oldalán bemutatom, Csúcs Sándor mégsem említi őket. Vagy elkerülte a figyelmét, vagy nem rendelkezik az értékelésükhöz szükséges írástörténeti (ősvallási, nyelvi, népesedéstörténeti) ismeretekkel. Ez nem lenne meglepő, hiszen alapvető újdonságot jelentő felfedezésről lévén szó, e kérdésben az írástörténészeket is az ismerethiány állapota jellemzi. Csúcs Sándortól a tudományos igényű válasz helyett egy oldalvágást kapunk. A hiányzó ismereteket és az érdemi választ azonban nem pótolja a szokásos, ám minden alátámasztást nélkülöző hivatkozás a dicső régmúlt kulisszáit tákoló szándékra.
„Jó lenne, ha a nyelvek rokonságának fokát matematikai módszerekkel tudnánk mérni. Azonban sajnos az a helyzet, hogy a nyelvi sajátságok nagyobb része nem fejezhető ki matematikailag.”
A matematika érvényessége általános, azaz minden tudomány területén hasznosítható. Hajlandó vagyok elismerni a nehézségeket, amelyek a nyelvészeti kérdéseknek a matematika nyelvére történő lefordítását akadályozzák. Abban azonban egyet kellene értenünk, hogy ezek nem képezhetik elvi akadályát a matematika szélesebb körű nyelvészeti alkalmazásának, és nem szolgálhatják a finnugrizmus mesterséges életben tartását sem.
De nézzünk egy példát, amely segít felmérni, milyen nehézségekről lehet szó!
Tegyük fel, hogy a tar szócsaládját szeretnénk körülhatárolni a világ nyelveiben előforduló hangalaki és jelentésbeli párhuzamok feltérképezésével. Ehhez egy nyelvész és egy matematikus együttműködésére lenne szükség. A matematikus a szótárakban rábukkanna a sumér tar szóra, de azt a nyelvész kizárná a vizsgálat köréből, arra hivatkozván, hogy a sumér "mint tudjuk" rokontalan szigetnyelv. Helyette ajánlaná a csuvas *tar szót, amely ugyan nem létezik és feltehetően soha nem is létezett, de beleillik a nyelvészeti prekoncepciókba. S a finnugrizmus a hasonló megoldások seregére épült.
Azaz a nyelvészeket joggal riasztja a matematika kérlelhetetlen objektivitása, amely nyilvánvalóvá tenné a finnugrizmus módszereinek rugalmasságát és tudományon kívüli voltát.
Csúcs Sándor azzal zárja a cikkét: „nem bánom, hogy elolvastam Varga Géza könyvét, mert ... megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy mi finnugor nyelvészek jó úton járunk.”
E végkövetkeztetés elől azonban hiányzik a levezetés. Ezért nem tudható, hogy Csúcs Sándor valóságos összefüggéseket felismerve jutott-e egy megalapozott megállapításra, vagy csupán a reményeit vetíti elénk a vászonra. Ezért nem oszthatjuk az optimizmusát.
