Ha a mese a mítoszból, azaz az ősvallás törmelékeiből keletkezett, akkor a magyar népmesék sok fel nem ismert ősvallási hiedelmet őrizhetnek napjainkig.
A magyar népmesék rokonszenves hőse a fitestvérei sorában harmadik, egyúttal legkisebb királyfi. Ő az, aki jó szívével, eszével, ügyességével, erejével, jóindulatú társai és bűvös tárgyai segítségével megfelel a próbákon. Az ármánykodók cselszövései ellenére elnyeri a szomszéd király leányának kezét és fele királyságát.
Ismerős történet ez, számtalan változatban hallottuk és olvastuk mindannyian. Így lehetett ez ezer évek óta: nemzedékek sora nőtt fel a hasonló történeteken.
A szkíta eredetmonda görögöknél fennmaradt változatában Héraklésznek Hülaiától három gyermeke született: Agathürszosz, Gelónosz és Szküthész. Héraklész rájuk hagyja íját és övét, a rajta függő arany ivócsészével együtt azzal a feltétellel, hogy ha felcseperedtek, azé legyen közülük a királyság, amelyikük úgy tudja megfeszíteni az íjat, és úgy köti meg az övet, mint ő. A fiúk közül Szküthész, a legfiatalabb birkózott meg a feladattal s ő lett a szkíták névadó fejedelme.
A történet Hérodotosznál fennmaradt másik változata is a harmadik, a legkisebb fiú sikeréről számol be. Ebben Heraklész Targitaosz, azaz „Har(cos) géta” néven szerepel, szintén három fia van s közülük azé lesz a királyság, aki az égből hullott ekét, jármot, csatabárdot és ivókupát megkaparintja. Azonban a két idősebb nem tudja felvenni a királyságra jogosító szimbólumokat, mert azok égni kezdtek, amikor hozzájuk közeledtek. Így a királyság a legkisebb fiúé lett, akinek a tárgyak megengedték, hogy felvegye őket.
Ez persze csak mítosz. Van azonban történelmileg hiteles példa is, ami bizonyítja, hogy a mese évezredek tapasztalatát közvetíti felénk. A hun korban Atillának azt jósolták a táltosai, hogy a birodalma elbukik ugyan, de a legkisebb fia újra felemeli azt. A történetet Priszkosz rétor művének fennmaradt töredékeiből ismerjük. Ő feljegyezte, hogy Atilla puritán egyszerűségével tüntetett a birodalmi pompa közepette: egyszerű volt ruhája, tányérja, evőeszközei, s egyszerűek voltak a gesztusai is. Hallgatagon és komoran, minden érzelemnyilvánítás nélkül ült a lakomán, még udvari mulattatójának tréfáin sem nevetett. Priszkosz egyetlen alkalommal mégis észrevehette a világ urán az ember megnyilvánulását. Az önmaga szobrává keményedett Atilla arcán a derű és az elégedettség fénye villant át, mikor legifjabb, Irnik nevű fiára pillantott. Ez annyira feltűnt Priszkosznak, hogy egy görögül tudó asztaltársától megkérdezte az okát. S a hun ekkor elbeszélte, hogy azt jósolták Atillának: dinasztiája egyedül e fiának köszönhetően fog további generációkon keresztül dicsőségben fennmaradni.
Priszkosz lelkiismeretesen feljegyezte a történetet, persze még mit sem sejtve arról, hogy a jóslat később valóban beteljesedik. A hunok Atilla halála után Irnik (a magyar krónikákban: Csaba királyfi) vezetésével visszavonultak a keleti pusztákra. Itt államot alapítottak s Csaba két fiának seregei tértek vissza idővel, az Atillától örökölt Kárpát-medence visszafoglalására. Az első fiú az első avar hullám élén, a második fiú pedig a második avar honfoglalással vonult be a Kárpát-medencébe (Varga/2004). Csaba utódai uralkodtak Magyarországon egészen az Árpád-házi királyok kihalásáig. Európában példátlanul nagy ívű történelmi pályafutás ez, amelyhez a világban is csak a japán dinasztia története fogható.
A beteljesült hun kori jóslathoz fűződő történet olyannyira emlékeztet meséink fordulataira, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: népmeséink valamelyik sztyeppi birodalom, talán éppen a hun királyság ünnepnapjairól tájékoztatnak. Nyilván már a hunok idejében is élt az a ma is eleven hagyomány, miszerint a legkisebb fiú marad az atyai házban, ő az, aki gondozza elöregedett szüleit. Összefügg-e ez a szokás a mesékben a legkisebb fiú iránt megnyilvánuló kiemelt szeretettel? És ha igen, mi a titka? Miért a kis királyfi váltja valóra az isteni szándékokat és a szülői reményeket?
Kell lennie e történetek mögött valamilyen természettudományos magyarázatnak, amely segít megérteni a szokás, a mese és a meséket szülő ősvallás igazát.
Megnyilvánulhat a meséknek ebben – a harmadik királyfit kitüntető – elfogultságában az a nemzedékek sora által felismert tény, hogy a kisebb gyermek rendszerint tökéletesebb a testvéreinél. Aminek az lehet a magyarázata, hogy az első gyermekét szülő nő rendszerint túl fiatal, szervezete felkészületlen még a nagyszerű feladatra, ezért az első gyermekek alig észrevehető hátránnyal születnek. Ez elsősorban lelki sérülékenységet és fizikai fáradékonyságot jelent, amit az orvosok sem mindig vesznek észre. Az elsőszülöttek hátrányos helyzetét fokozza, hogy a szülők akkor még nem rendelkeznek a szükséges szülői gyakorlattal sem. Aztán az első gyermek egy ideig szükségképpen egyke, ami szintén hátrányos helyzetet jelent. A gyermeknevelés jó részét ugyanis a gyermekek közössége végzi el, de ahhoz több gyermek kell.
Ezen okok miatt idősebb testvéreihez képest a harmadik (legkisebb) gyermek testileg is, lelkileg is jobban megközelítheti a genetikailag elérhető optimumot. A „kísérleti modellként” szolgáló elsőknek (akiket egyes népek talán éppen a várható devianciájuk miatt áldoztak fel születésük után) nem marad más, mint irigyen nézni a kisebb testvér sikereit, vagy csodás történeteket mesélni öccsük tetteiről.
Azok a szülők, akik megelégszenek egy-két gyermekkel, lemondanak a legnagyszerűbb, legsikeresebb utódról s ettől megfosztják a nemzetet is.
Meglátják-e a családot tervező fiatalok ebben a mesék által közvetített tapasztalatban a Magyarok Istenének segítő útmutatását?
